ÚJ BLOG

Hahi!

Hamarosan új irományt olvashattok tőlem.
Mikor: 2014. január
Hol: Tűzön-vízen át 

See you there,
P.

Together

Üdv mindenkinek!...

...Utoljára.
El sem hiszem, hogy itt vagyunk. Ez az első történetem, amit befejeztem, és megvallom őszintén, nagyon fog hiányozni. És Ti is, drága Olvasóközönségem! ♥
Tudom, sokat késtem a mostani fejezettel (is), de most igazán jó mentségem van rá: nem akartam, hogy vége legyen! - De mindennek vége van egyszer, így most itt vagyok, még könnyeimet törölgetve, de már a következő történeten agyalva.
Köszönöm még egyszer is a támogatást, a kitartást és... MINDENT!

Millió ölelés,
P. xx

Ui.: Találkozunk itt. Mikor? Hamarosan.

Together

Jenny csengő kacagása töltötte be a kocsma terét. A pultnak dőlve hallgatta barátja, Thomas történetét. A pubban épphogy lézengtek az emberek. Az ajtó meg-megnyikordult, ahogy újabb vendégek érkeztek. Ilyenkor a résen beszökött egy kis darab a külvilágból. A beáramló késő nyári fülledt levegő összekeveredett az alkohol fanyar illatával.

Thomas épp belekezdett egy újabb skót anekdotába, mikor két ismerős sétált be, vidáman nevetgélve. Letelepedtek a meglepődött tanár mellé, majd mindketten rendeltek egy-egy pohár kólát.

- Valaki  megmagyarázná, mi folyik itt? – kérdezte Jenny, miután végre megtalálta a hangját, és kiszolgálta őket.

A két barát egymásra nézett. Peter szemében bizonytalanság csillant, mire Samtől egy biztató pillantást kapott válaszul. A férfi megköszörülte a torkát.

- Az az igazság – kezdte -, hogy az elmúlt napokban sokat gondolkodtam, és rájöttem, hogy milyen szörnyű ember voltam. Rengeteg hibát követtem el, rengeteg szívet törtem össze. És erre nem vagyok büszke. Szeretnék megváltozni, és ebben Samantha segít. Nem tudom, mi lenne velem nélküle! – dramatizálta el az egyébként nagyon is komoly vallomása végét a festő.

- Valószínűleg most is részegen feküdnél a lakásod padlóján vagy randalíroznál – jegyezte meg élesen Jenny. Sam felháborodottan nézett rá. Igazán támogathatná, gondolta. De Pierre elértette a célzást. Thomashoz fordult.

- Öregem, ne haragudj a múltkoriért. Nincs rá magyarázatom. Hülye voltam.

- És részeg – egészítette ki a tanár.

- És részeg – bólintott rá Peter. Legnagyobb meglepetésére a férfi kezet nyújtott neki.

- Mindannyian követünk el hibákat. Vannak, akik keveset, és vannak, akik többet. Én azonban nem hiszem, hogy ezek határozzák meg, milyen emberek vagyunk. Az, hogy mihez kezdünk velük, sokkal fontosabb. Látod, minden probléma nélkül folytathatnád a balhés életed, de te felismerted, hogy az az út nem vezet sehová. Beismerted tetteid súlyát, és ez már egy jobb emberré tett. A változás pedig végképp már csak rajtad múlik. Persze, némi segítség mindenképp kell.

- Szerintem – de javíts ki, ha tévednék – ez olyan, mint egy elvonó…

- Pontosan olyan, mint egy elvonó – biztosította Pierre a férfit. 

- Sok szerencsét hozzá.

A két fiatalember kezet rázott. És ebben az egyszerű mozdulatban minden benne volt: az egymás iránti kölcsönös tisztelet, a megbocsátás, és Thomas mélységes támogatása.

Jenny és Samantha könnytől csillogó szemekkel nézték e barátság kezdetét.

A kocsmatulajdonos megölelgette a jó útra tért festőt.

- Aztán remélem, hogy be is tartod az ígéreteidet – fenyegette meg kedvesen.

- Ne aggódj, be fogom – nyugtatta meg a lányt Peter, Samantha pedig hevesen bólogatott a háttérben.

- Vigyázni fogok rá az úton – jelentette ki.

A szerelmespár elkerekedő szemmel nézett rá, majd tekintetüket Peterre szegezték.

- Mit nem mondtatok még el? – kérdezték szinte egyszerre.

- Ó csak annyit, hogy ez tulajdonképpen egy búcsú – válaszolta Sam. – Úgy döntöttünk, hogy világot látunk. Azt mondta, hogy elvisz a debreceni virágkarneválra – súgta az utolsó mondatot Jenny-nek. Amazok ketten pedig szóhoz sem jutottak.

- Ne aggódjatok, az esküvőtökre visszaérünk – jelentette ki Peter. Általános vidámság fogadta eme beszólását.

A négyes kölcsönösen minden jót kívánt egymásnak, és Samék megígérték, hogy sok képet küldenek majd az otthon maradottaknak. Késő délutánig ücsörögtek még együtt.

Stars

Üdv mindenkinek!

Néhány napja a blog dizájnváltáson esett keresztül, a most látható fejléc a zseniális Ella Fisher kezei közül került ki. Remélem, Nektek is tetszik annyira, mint nekem.
A sötétkék színvilág pompásan illik az eheti fejezethez, hiszen az nyáréji égbolt is hasonló színt mutat. Heh, nyár. Az az igazság, hogy ennek a fejezetnek valahol július-augusztus közepén kellett volna felkerülnie, szóval olvassátok ezt most úgy, mintha épp a legmelegebb hónapban lennénk. :)
(A fejezet végén lesz egy kérdés!)

Kellemes olvasást kíván, és
Millió ölelés,
P.

Stars

Felhőtlen pénteki napra virradt London. Peter nagyot nyújtózkodott az ágyban, és kinyitotta a szemét. Pillantása a legkékebb kékre esett, ami valaha létezett a Földön, így biztos volt benne, hogy végre eljött A nap. Mosolyogva pattant ki a takaró alól, és a fürdőszobába vonult. Tusolás közben felváltva énekelt és fütyörészett. Listát készített a fejében, mi mindent kell beszereznie. Sok minden változhat a tervben, gondolta, de egy biztos: este nyolc, Sárga Nárcisz. A zuhanyzás után a festő még mindig nagyon jókedvűen sétálgatott fel-alá a lakásban. Több dolgot is csinált egyszerre: teát főzött, öltözködött, s gondolatait osztályozta. Mikor mindennel elkészült, elsietett, hogy beszerezze az aznap estéhez szükséges hozzávalókat.

Eközben Samantha már a virágboltban tevékenykedett, és eszébe sem jutott a férfi. Más napokon, néha-néha, persze gondolt rá, és arra a bizonyos ígéretre. Vajon mit fog kitalálni? – futott át az agyán a kérdés jónéhányszor, miközben éjjelente a szobája plafonját fixírozta. De sosem találta meg a megfelelő választ.

---

A napsugaras nyári nap hamar eltelt, s mikor Samantha a munkaideje leteltekor az ajtót zárta, egy csodaszép oldtimer Ford gurult végig az utcán. A lány megfordult, és legnagyobb megrökönyödésére a festő ült a kormány mögött, és vidáman integetett.

- Elvihetem valahová, hölgyem? – kérdezte a férfi, mire Sam egyszerűen csak bepattant az anyósülésre és várakozva nézett Peterre.

- Természetesen. Hová megyünk? – érdeklődött.

- Valahová, ahol még nem voltál – válaszolt a férfi, a lány szavait idézve. Samantha elpirult, hiszen felismerte, hogy ezt még anno ő mondta a festőnek.

„Vigyél el valahova, ahol még nem voltam. Mutass valamit, amit még nem láttam.” És lám, Peter előállt egy ötlettel, ami a lánynak eszébe sem jutott.

Ha éjjel felnézünk a tiszta égboltra, csillagok százai, ezrei tekintenek vissza ránk. De elérni sosem érhetjük el őket. Mégis, ez a legnagyobb távolság, ahová eljuthatunk. Az űr mélye annyi csodát és rejtélyt tartogat magában, hogy azt az emberi elme elképzelni sem tudja.

A Ford megállt egy, a fővároshoz közeli dombon. Samantha, mióta maguk mögött hagyták London fényszennyezett burkát, le sem tudta venni a szemét az égről. Peter vetett egy-egy oldalpillantást a lányra, miközben vezetett. Látta Sam lenyűgözöttségét, és nagyon elégedett volt magával.  Most, hogy a kocsit biztonságban leparkolta ő maga is elmerült a csillagok varázsában.

- Ez gyönyörű – suttogta Samantha pár perc múlva.

- Örülök, hogy tetszik – suttogta vissza Peter. A két fiatal egymásra nézett, és elcseszett kapcsolatuk ellenére is örültek, hogy ott van a másik.

- Nem fázol? – érdeklődött a festő. – Hoztam pár takarót.

- Köszönöm.

Miközben Peter a Ford csomagtartójában kutakodott, Sam hirtelen felkiáltott:

- Hullócsillag!

Az űrből érkező kis tárgy fényes csíkot húzott maga mögött. És az elsőt hamarosan követte a többi is. Egész hullócsillag-zápor volt látható az égen aznap éjjel.

- Kívánj valamit – duruzsolta Peter Samantha fülébe, miközben összebújtak a barna-piros kockás takaró alatt.

- Te is.

Szerintetek mit kívántak?

First Date

Üdv mindenkinek!

Elérkezett a szeptember, ami pedig két dolgot jelent: 1) iskola 2) új Two Birds Pub fejezet! Az elsőnek azt hiszem, nem sokan örülnek, főleg azok, akik végzősök, úgy mint én. :(
Viszont az új rész feltöltése egy örömteli pillanat, szóval nem is húzom tovább az időt, olvassátok! :)

Millió ölelés,
P. xx

First Date

Másnap végre kisütött a Nap. A fény arany csillogásba borította London utcáit. Az emberek a tócsákat kerülgetve siettek a dolgukra.

Jenny majd’ kiugrott a bőréből, egész nap csak az aznap esti randevúra tudott gondolni. Az utolsó félórában ötpercenként pillantott a falon kattogó időmérő szerkezetre. Ahogy a nagymutató elérte a tizenkettőt és a Big Ben is megkondult, Jenny lekapta a kocsma kulcsát a falba vert szögről, és az ajtóhoz sietett. A „Nyitva” feliratú táblát átfordította, és bezárta a bejáratot. Más napokon tovább is a kocsmában maradt volna, de ez a nap nem az a nap volt.

Futólépésben ment fel a lépcsőn, kettesével szedte a fokokat. Az ajtó előtt megállt egy pillanatra, hogy összeszedje magát, majd kissé remegő kezével a zárba dugta a kulcsot.

Odabent, mint mindig, most is rend fogadta. Sosem szerette a rendetlenséget, nála mindennek megvolt a maga helye. A lány bevetette magát a fürdőszobába, és gyorsan lezuhanyozott. Miután kijött a párás tusolóból, elégedetten vette észre, hogy az amúgy egyenes haja lágy hullámokba csavarodik. Megtörölközött, aztán belebújt csinos, csipkével díszített ruhájába. Pár percet  még elszöszmötölt a sminkkel, majd két perc késéssel elhagyta a lakást.

Thomas már odalent várta.

- Ne haragudj a késésért – szabadkozott Jenny. A férfi nyomott egy apró puszit a lány arcára.

- Semmi gond.

A pár taxiba ült, és az Elizabeth étteremhez hajtatott. Rövid, hallgatag út volt, egyikőjük sem tudta, mit mondjon. Mindketten feszélyezettek voltak.

Mikor megérkeztek, Thomas kisegítette a lányt az autóból, udvariasan kinyitotta az étterem ajtaját, és előreengedte a hölgyet. Belépve a vendéglátó-helyiségbe, egy pincér az előre lefoglalt asztalukhoz vezette őket. Eléjük tett két műbőr borítású étlapot, majd magukra hagyta a vendégeket. Pár másodpercig mindketten csak bámultak a kis könyvecskékre, aztán egyszerre nyúltak a sajátjukért.

Végül Thomas törte meg a csendet.

- Milyen napod volt? – érdeklődött. Jenny rápillantott, és elmosolyodott.

- Nyugalmas.

- Nyugalmasabb, mint a tegnapi, mi? – viccelődött a férfi, mire mindketten felnevettek. Miután abbahagyták, Jenny megkérdezte a tanárt, hogy érzi magát.

- Jobban, sokkal jobban – válaszolt Thomas őszintén. És sokkal jobban is nézett ki! Habár az előző napi verekedés csúnyán rajtahagyta a nyomát a férfi arcán, szája mosolyra húzódott és szemében az a furcsa, kiszámíthatatlan, és mégis oly’ édes érzés csillogott: a szerelem. Ezt látta Jenny is, akárhányszor csak ránézett a szemben ülő tanárra. Először feszélyezve érezte magát, de közben, szinte észrevétlenül, az ő szívébe is belopózott a melegség.

A pincér közben visszaérkezett és felvette a rendelésüket. A vacsorához fejedelmi vörösbort kortyolgattak. Megvitatták a nap történéseit, és régi álmokat osztottak meg egymással. Egy óra múlva hagyták el az éttermet, ahol Thomas természetesen nem hagyta, hogy Jenny fizessen.

- Köszönöm ezt a varázslatos estét! – hálálkodott a lány már a restaurant előtt. Thomas szerényen mosolygott. - Én köszönöm, hogy Veled tölthettem.

Jenny arcán kislányos pír futott át. Odahajolt, és egy futó csókot lehelt a férfi ajkaira. A kis londoni ’cab’ éppen akkor érkezett meg. Jenny kinyitotta az ajtót, majd intett még egyet búcsúzóul, aztán beszállt az autóba. A taxi besorolt a gyenge éjjeli forgalomba, majd hamar elnyelte a város állandó zúgása.

Thomas úgy érezte, megfulladna, ha most be kéne ülnie egy zárt járműbe, így gyalog indult hazafelé, jókedvében fütyörészve.

Visszatértem!

Üdv mindenkinek!

Nem szeretnék túl sokat rizsázni, miért is tűntem el, hiszen semmi jó kifogásom nincs. Egyszerűen nem bírtam írni, és még most sem vagyok formában. DE! Szeptemberben ígérem hozom az utolsó három fejezetet!!
Addig is vigyázzatok magatokra! Remélem, mindenkinek kellemesen telik/telt a nyár, ha akartok, kommenteljetek, mi jót műveltetek! ;)

Millió ölelés,
P.

Caring

Üdv mindenkinek!

Tyűha, ilyen későn se tettem fel részt! Ezer bocsánat érte. (A cím egyébként törődést jelent.)
Nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá, írjátok meg a véleményeteket! <3
Nem is húzom tovább az időt, kellemes olvasást!

Millió ölelés,
P.

Ui.: Megint nincs kép. :|

Caring

Miközben a három ismeretlen férfi kidobta a kocsmából az őrjöngő Pierre-t, Jenny óvatosan felültette a sérült tanárt. A férfi alsó ajkából szivárgott a vér, az arccsontján durva véraláfutás éktelenkedett. A lány óvatosan végighúzta az ujjait a férfi bal szeme alatt.

- Ebből csúnya monokli lesz holnapra – mondta csöndesen Jenny.

Thomas minden fájdalma ellenére elmosolyodott.

- Megérte.

Jenny óvatosan visszamosolygott. Aggódott a férfiért, nem tudta, mennyire súlyosak a sérülései.

- Fel tudsz állni? – kérdezte. Thomas megrántotta a vállát, és megpróbálkozott a mozdulatsorral. Jenny támogatásával sikerült is neki. A lány odatámogatta az egyik bokszhoz, majd leültette. Aztán a rögtönzött kidobóemberekhez fordult.

- Nagyon köszönöm a segítségüket – mondta esetlenül.

- Miss Klavier, nincs mit köszönnie. Az az alak undorítóan viselkedett – jelentette ki egyikőjük.

- Inkább nekünk kéne megköszönni, hogy kidobhattuk – kontrázott a másik, mire mindegyikőjük elnevette magát. Még Jenny is elmosolyodott.

- Maga hogy van? – kérdezték aztán Thomast. Mindenki a férfi felé fordult, aki épp egy szalvétával törölgette vérző ajkát.

- Meglehetősen jól – válaszolt. Mosolyra húzta a száját, de arca fájdalmas grimaszba torzult.

- Thomas! – kiáltott fel Jenny ijedten, de a férfi legyintett.

- Kutya bajom.

---

Miután Jenny és Thomas egyedül maradtak a kocsmában, a lány addig győzködte a férfit, hogy hadd lássa el a sebeit, míg az bele nem egyezett, és fel nem mentek a pub feletti lakásba. Ahogy megérkeztek, Jenny lenyomta a tanárt egy fotelba, és a lelkére kötötte, hogy ne mozduljon el onnan, majd kisietett a fürdőszobába, és magához vette az elsősegélydobozát. Mire a visszaért a nappaliba, Tom természetesen nem volt a helyén, inkább a falra szerelt polcon található tárgyakat vizsgálta. Pár könyv, egy porcelánelefánt és egy réginek tűnő rézkupa porosodott odafent. Jenny letette a dobozt az asztalra, és a férfi mellé lépett. A lány is felpillantott, de őt inkább Thomas érdekelte. Nem értette, hogy az általában magába forduló, a külvilágot kizáró tanár miért esett így neki a festőnek. Mármint, Pierre tényleg szörnyen viselkedett, de az erőszakot soknak tartotta.

Tom lenézett a lányra, és szeretetteljesen elmosolyodott. Szemében annyi imádat csillogott, amennyiről Jenny nem is álmodott. A férfi lehajolt, és a két tenyere közé vette a lány arcát.

- Jen – mondta, vagyis inkább csak suttogta, mint valami imát. – Soha nem hittem volna, hogy valaha még fogok szeretni. És lám. Szeretlek, Jenny. Attól a perctől fogva, hogy először betettem a lábam a Két madárba.

Jenny szóhoz sem jutott. Attól függetlenül, hogy ő maga is szimpatikusnak találta a tanárt, soha nem gondolt arra, hogy talán a férfi többet is érez iránta.

De ő vajon mit érzett?  Hálát, amiért kiállt mellette a részeg festő ellen? Aggodalmat, ahogy meglátta kissé borostás arcán a sérüléseket? Bizalmat? Szeretetet? Annyi átbeszélgetett este után lenn, a kocsmában…

Belenézett Thomas ragyogó kék szemébe, és tudta a választ.

- Én is szeretlek, Tom.

A férfi arcán hitetlenkedés futott át, majd hamar felváltotta az öröm. Adott egy óvatos csókot a lány szájára, de még így is összerándult a gyenge nyomás által felélénkülő fájdalomtól.

- Gyere, hadd lássalak el – mondta Jenny, és kézenfogva a kanapéhoz húzta Thomast.

A férfi megadóan leült, és apró szisszenések közepette tűrte, hogy szerelme fertőtlenítse a horzsolásait.

- Holnap ráérsz? – kérdezte egyszercsak.

Jenny meglepetten nézett rá.

- Igen – válaszolta. – De csak hét után – tette hozzá sietve.

- Akkor fél nyolcra foglalok asztalt az Elizabeth étterembe. Az úgy jó neked?

- Tökéletes – mosolygott Jen.

- Akkor ez egy randi – mondta Thomas boldogan.

- Akkor ez egy randi – mondta Jenny, ha lehet, még boldogabban. 

I'm Sorry

Üdv mindenkinek!

Visszatértem! El sem hiszitek, mennyit szenvedek mostanában az írással. Van mikor úgy érzem, hogy meg tudnék írni egy egész könyvet, de van, mikor egy betűt nem tudok írni. Szóval csak ezért késtem. Megint. :(
Viszont van egy kérdésem újfent: Feltegyem a maradék fejezetcímeket vagy ne? Kérlek, írjátok meg lent (a véleményetekkel együtt). <3

Millió ölelés,
P. xx

I'm Sorry 

Az eső újra rákezdett, miközben Peter és Samantha csendben ültek a lány lakásán. Előttük az asztalon két virágmintás bögrében még épphogy meleg tea gőzölgött.

A férfi arcán már megszáradtak a könnyek, de a szeme még furcsán csillogott. A megtört festő fáradtan pihegett. Sosem beszélt még senkinek magáról és a múltjáról ilyen őszintén, min azt előbb tette a lánynak. Nem is értette igazán, miért mondta el neki. Talán azért, mert ott a kocsma előtt Samantha, nem törődve kettejük múltjával, odament hozzá és megpróbálta megvigasztalni. Vagy mert miután sikerült fékeznie szaggatott légzését, a lány felinvitálta magához egy kis megnyugtató teára. És Peter elfogadta, mert szüksége volt valakire, aki törődik vele. Egész életében egyedül volt, soha nem sikerült megállapodnia.

Peter kilencvenkilenc százalékig biztos volt benne, hogy ha a lány nem segít neki, valami irtózatosan nagy hibát követett volna el. Habár egyet már tett. Valószínűleg soha többé nem fogják beengedni a Two Birds Pubba, attól függetlenül, hogy milyen jó barátok Jenny-vel.

„Hogy nekemugrott az az őrült tanár” – gondolta Pierre.

- Vagy csak őrülten szerelmes – felelt Samantha a férfi kimondott gondolatára. Peter kérdőn nézett a lányra.

- Jaj, ne már, hogy nem tűnt fel? – nevetett Samantha. – Teljesen bele van habarodva Jenny-be. Még én is észrevettem.

A férfi elgondolkodva bólogatott. Igen, így már érthetőbb. Csak ezt én ezt miért nem vettem észre?

Mikor feltette hangosan a kérdést, Samantha egy szelíd mosollyal az arcán válaszolt.

- Mert te mindig is csak saját magaddal voltál elfoglalva. Mert számodra nem létezik más, csak önmagad. Ja, meg azok a nők, akiket elbűvölsz, aztán összetörve otthagyod őket.

- Úgy beszélsz, mint Jenny. Mi történt veled?

Samantha nagyot sóhajtott, és hátradőlt a kanapén.

- Tudod, sokat gondolkodtam. Rólad. Rólam. Rólunk. És rájöttem, hogy hülye voltam. Hülye voltam, mert azt hittem, benned meg lehet bízni. De persze tudhattam volna… Nem, tudod mit, nem.

A tenyerébe temette az arcát. Peter feszülten figyelt, hogy minden szót halljon.

- Nem bánom, hogy megtörtént. Mert most már ez is hozzám tartozik. Megtanítottad, hogy ne bízzak senkiben.

- Nem akartam – mondta halkan a férfi. – Sajnálom.

Samantha végre felemelte a fejét, és a festő szemébe nézett. Az övéiben új könnyek csillogtak, míg a férfi a régieket próbálta lenyelni.

- Egyszer olvastam valahol egy idézetet. Nem tudom, hol, vagy hogy ki mondta. „Tévedni emberi dolog, megbocsátani tudni kell, de felejteni nem fogok.”

A lány szavait mély csend követte, amit csak az ablakon kopogó esőcseppek törtek meg.

- Tudom, hogy amit egyszer kimondtunk vagy megtettünk, azt már nem lehet visszacsinálni – kezdte Peter. – De én mégis szeretném helyrehozni. Mondj valamit, akármit, és én megteszem. Kérhetsz bármit.

És azzal letérdelt Samantha lábai elé. A lány szeme tágra nyílt a meglepődéstől. Erre igazán nem számított. Peter várakozóan meredt rá.

- Vigyél el valahova, ahol még nem voltam. Mutass valamit, amit még nem láttam – nyögte ki a lány végül. A férfi összehúzta a szemöldökét.

- Hogy érted? – kérdezte.

- Azt neked kell eldöntened.

Peter bólintott. Egy terv körvonalazódott a gondolataiban. Csak a felhők tűnnének el már végre, gondolta.

- Addig is, barátok? – mondta, és a lány felé nyújtotta a kisujját.

- Azt azért nem mondanám. De legalább nem utállak – felelt Samantha és elfogadta a felajánlott „békejobbot”.  

Fejléc

Üdv mindenkinek!

Valahol legbelül nem igazán lepődtem meg, hogy nem kaptam egyetlen fejlécet sem. Oda se neki! Amit mostantól láttok, az (is) az én kezem műve. Nekem meglehetősen tetszik, sokkal hangulatosabbá varázsolja a kinézetet.
Ha gondoljátok, hagyjatok egy kommentet, véleményezve eme "remekművet".

Millió ölelés,
P. xx

Bar Fight

Üdv mindenkinek!

Bocsánat, amiért ilyen későn hozom a részt, nagyszüleimnél voltunk, ahol nincs internetkapcsolat.
Köszönöm a véleményeket az előző fejezethez, nagyon sokat jelent! <3 És ehhez is kérem a kommenteket, nagyon kíváncsi vagyok! :)

Millió ölelés,
P.

Ui.: Nincs kép, tudom, de nem találtam olyat, amilyet elképzeltem. :(

Bar Fight

A Két madárhoz címzett kocsmában hatan tartózkodtak: Jenny, Samantha és Thomas, valamint három nagydarab, kopasz fickó, akik elég hangosan vitatkoztak valamin.

- Remélem, még azelőtt elmennek, hogy összeverekednek. Semmi kedvem kihívni a rendőrséget – súgta át a bárpult másik oldalára Jenny. Samantha és Thomas megértően bólogattak, majd a tanár beleivott a kávéjába. Mondhatni egész nap erre várt. Jenny a szokásosnál hosszabb ebédszünetet tartott, amit a férfi tréfásan fel is rótt neki.

- Ne haragudj - mondta a kocsmatulajdonos. - Akadt egy kis probléma, de már megoldottam.

A veszekedés felhangosodott, és asztalcsapkodás is társult hozzá. Jenny már-már rájuk szólt, mikor kivágódott a kocsma „belső” ajtaja, ami a lépcsőházba vezetett. Az ajtónyílásban a kissé dülöngélő, és meglehetősen erős alkoholszagot árasztó Pierre állt.

Samantha ahogy meglátta a férfit, leugrott a bárszékről, és elhagyta a kocsmát. A többiek aggodalmasan és egy kissé félve néztek a festőre, aki a pult felé botladozott. Amikor odaért, teljes erejéből rácsapott a fa borításra. Habár arcán egy izom se rándult, mindenki tudta, hogy ez később pokolian fog fájni neki.

- Whisky-t! – parancsolta Pierre, mire a tulajdonos arca egy megvető grimaszba rándult.

- Azt mondtam, whisky-t, ribanc! – üvöltött rá Pierre. Az asztalnál ülő társaság hangosan felhördült. Thomas ezt már nem tűrte. Felállt a székéről, odament a hőzöngő férfihez, és ököllel orron vágta. A festő meglepetésében hátrahőkölt, és az orrához kapta a kezét. Thomas a bütykeit fújogatta.

- Azta, ez tényleg fáj! – csodálkozott. Jenny halványan elmosolyodott. Jólesett neki, hogy a tanár a védelmére kelt, habár feleslegesnek és meglehetősen eszetlen ötletnek tartotta. Tudta, hogy hiába sértegeti őt Pierre, meg sosem ütné. Ellentétben Thomasszal, akinek most húzott be egy hatalmasat. A férfi arccsontján véraláfutás jelent meg. Ráugrott a festőre, és ott ütötte, ahol érte. Jenny hiába próbálta megállítani őket, nem tudta. Végül egy segítségkérő pillantást vetett a másik három férfira, akik eddig szótlanul nézték a balhét. Az egyikük tekintete találkozott Jenny-ével. Meglökte társait, majd mindhárman a két bunyózó felé vették az irányt. Per pillanat Pierre volt felül, ököllel ütötte a tanár arcát, akinek a felrepedt ajkából vér szivárgott.

- Na jól van ám, hallod, elég lesz – emelték le ketten az őrjöngő férfit Thomasról, akihez azonnal odafutott Jenny.

- Oh mein Gott! Tom, hogy vagy? Hívjak mentőt?

A földön fekvő elmosolyodott, amennyire csak tudott.

- Nagyon régen nem hívtak már Tomnak – mondta. Szemében annyi gyengédség ült, hogy Jenny egészen elpirult.

- Eresszetek! Eresszetek! – hörgött Pierre a két férfi karjai közt.

- Miss Klavier, mit csináljunk vele? – kérdezte a harmadik.

Jenny szinte oda se figyelve válaszolta:

- Dobjátok ki!

És így esett, hogy Peter „Pierre” Austin Davist kidobták a Two Birds Pubból. A festő színes káromkodásba kezdett odakint, és leköpte a kocsma küszöbét. Senki nem figyelt rá. Senki, kivéve egy lányt. Rövid, barna haja volt, barna szeme, és szelíd mosolya. Peter ránézett, és az összes haragja elszállt. Bűntudata nyomása alatt leroskadt a földre, és sírva fakadt. 

Drunk

Üdv mindenkinek!

Rengeteg dolog történik a blog(ok) háza körül, minderről a News c. bejegyzésben olvashattok.
Tegnap óta egy másik ötletem is támadt. Szeretnék egy új fejlécet az oldalnak, és úgy döntöttem, hogy Titeket, a drága Olvasóimat kérem meg, hogy mutassátok meg, milyennek képzelnétek. Nem tudom, mennyire megvalósítható, de attól függetlenül remélem, kapok egypár alkotást. Egyénként oldalt megtaláltok minden információt. Ha van még más kérdésed, ugyanoda küldd. :)
És akkor most a részről: a cím elég árulkodó, hogy végül mi mellett választott Pierre. Remélem, a fejezet közepe tája nem lesz túl érthetetlen. Peter/Pierre gondolatokat tartalmaz.
Köszönöm a véleményeket az előző részhez, imádlak Titeket! <3

Millió ölelés,
P.

Drunk 

Ahogy kilépek Jenny lakásából, balra fordulok, az enyém felé. Borzasztóan fáj a fejem, és a gyomrom is kavarog. Előkotrom a kulcsokat a zsebemből, és remegő kézzel a lyukba illesztem a megfelelő darabot. Becsapom az ajtót magam mögött, a kulcscsomót pedig bevágom a legközelebbi sarokba. Megállok a nappali közepén és körülnézek. Mintha keresnék valamit. Valamit, ami sohasem létezett. Megnyugvást. Amióta csak az eszemet tudom, két dologból áll az életem: a festésből és a nőkből.

A konyhába érve feltépem a hűtő ajtaját. Egy kicsit több, mint fél üveg behűtött whiskyt találok az egyik polcon. Kezdésnek megteszi, gondolom, és lecsavarom a kupakot. A szekrényből előveszek egy poharat. Whiskyt tudni kell inni, na. Van egy stílusa. Levágom magam a kanapéra és töltök magamnak egy félpohárnyit. Nem keverem, úgy, ahogy van, lehúzom. Az alkohol végigmarja a torkomat és a nyelőcsövemet. De mindez csak egy pillanatig tart, mert utána már csak azt a jóleső megkönnyebbülést érzem a mellkasomban.

Pohár poharat követ, mígnem teljesen elvesztem az időérzékem. Kóvályogva felállok, és a vitrin felé botladozom. Emlékezetem szerint, ott van egy bontatlan üveg a jó öreg Jack Daniel’s-ből.

- Ohó! – kiáltok fel, mikor megkaparintom. Ott helyben leülök a padlóra, és kibontom az italt. Folytatom az iszogatást, miközben egyre sötétebb gondolatok lepik el az agyamat. Egy idő után már a pia sem segít, állapítom meg, és elnyúlok a hideg parkettán. A szememet a plafonra szegezem, és megkezdődik a tortúra.

Hatalmas hibát követsz el, hogy így eldobod magadtól a lehetőségeidet. Lassan nem lesz olyan nő Londonban, akivel még nem voltál. És ha le akarsz majd telepedni? Nem máshol, itt, a fővárosban. Naponta hány „barátnőddel” fogsz találkozni? A fiadat is így akarod nevelni majd? Hogy legyen olyan undorító nőfaló, mint az apja?

Felnyögök. Beleharapok az ajkamba, belemélyesztem a fogam a húsba, annyira, hogy még a könny is kicsordul a szememből.

Ugyan már, gondolod, hogy valaha le fogsz telepedni? Nem fog neked az menni! Egy nőt szeretni, csak egyet, mikor ott van annyi? Nem bírnád te ki azt! Meg egyébként is, miért hagynál fel ezzel az élettel? Megvan mindened. Pia, nők, és még fedél is van a fejed felett.

Nem ez a fontossági sorrend.

Nem-e? Ne hazudj, Peter, te is tudod, hogy ez már csak így megy. Csak így tudsz élni.

Honnan tudnám? Soha nem éltem máshogy! Sosem szerettem senkit, sosem volt igazi otthonom. Mit tudok én az életről? Semmit. De abban biztos vagyok, hogy nem ilyennek kéne lennie.

Az élet nem egy film, Peter. Itt nincs happy end. Nem kapod meg a melót, a nőt, az álomkocsi összetörik, a házat kirabolják. Hát miért küzdenél bármiért is?

Túl gyorsan ülök fel, a ledöntött whisky-mennyiség kikívánkozik belőlem. Visszanyelem a gyomrom tartalmát, majd óvatosan felállok. A fejem hasogat, és erősen remegek. Eltámolygok az ablakig, és kitárom. A hűvös levegő frissítően hat rám. Lenézek az utcára. Az eső már elállt, de a nap nem sütött ki. Az égen még mindig hatalmas felhők száguldoznak. Vajon milyen gyorsan fújhat odafenn a szél? Megrázom a fejem. Ez most nem fontos. A figyelmem visszaterelődik a lakás alatt lévő kocsma forgalmára. Részeges alakok jönnek-mennek, mígnem egyszercsak valaki olyan tűnik fel a sarkon, aki nem illik a képbe. Samantha.

A kedves, naiv kis Samantha. Hogy megváltozott. Levágatta a haját… Nem kell sokáig tűnődnöm, miért csinálta.

Elfordulok az ablaktól. Az arcom a tenyerembe temetem, és úgy gondolkodom tovább. Eszembe jutnak Jenny szavai, és dühbe gurulok. Nem szeretem, ha bírálnak. Főleg úgy, hogy az egyik részem tudja is, hogy igaza van a lánynak. Megragadom az üveget, és lehúzom a maradék piát. Aztán esetlenül az ajtó felé indulok. Majd én megmondom annak a lánynak, hogy mibe üsse bele az orrát. Majd én megmondom…

News

Üdv mindenkinek!

Aki eddig nem tudta volna, van egy másik blogom is, Thoughts about the month... címmel. Nem túl gyakran frissítem, amint azt a címből is láthatjátok. És, hogy őszinte legyek, ez a blog már jobban a szívemhez nőtt. Így tehát hosszas megfontolás után úgy döntöttem, a készülő novelláimat inkább ide, a Two Birds Pubra fogom feltölteni.
Másik dolog, a legkedvesebb novella-sorozatomat, a Broken heart - I give up-ot most már megtalálhatjátok ezen az oldalon is. Aki még eddig nem olvasta, a Tartalomjegyzék modulból könnyen hozzájuthat.
Most pedig megyek, és megcsinálom a Szereplők modult. :)

Millió ölelés,
P.

Ui.: Köszönöm a jókívánságokat, azt hiszem, túl vagyok az írói válságon. :)

Talk, Talk, Talk

Üdv mindenkinek!...

...Már aki még itt van. Sajnálom, hogy ilyen inaktív vagyok mostanában, egyszerűen képtelen vagyok írni. :( Talán majd hamarosan homlokon csókol a Múzsa, és végre a régi leszek.
Azért hoztam egy kis apróságot. (végül a Jenny-Peter párbeszéd mellett döntöttem)
Köszönöm a véleményeket az előző fejezethez, legalább kérek ennyit a maihoz is. ;)
Kellemes olvasást!

Millió ölelés,
P.

Talk, Talk, Talk

A szennyes, szürke felhőkből nagy cseppekben hullott az eső. Az utcákon sietve szedték lábukat a járókelők. A Palace Street-i ház első emeleti lakásába felhangzott az autók zaja. Jenny a nyitott ablak előtt állt, és mélyen beszívta a nedves aszfalt semmivel sem összetéveszthető illatát. Peter a kanapén ücsörgött, mélyen az aznapi újságba temetkezve. Mindketten hallgattak, csak az újságpapír zörrent meg néha a férfi kezében. Peter szörnyen lassan olvasta a napilapot, minden cikken sokáig elidőzött. Nem akart a vendéglátójával beszélgetni. Tudta, hogy egyszer el fog jönni az az idő, mikor már nem húzhatja tovább, de ez – véleménye szerint – még nem érkezett el. De Jenny ezt nem így gondolta.

- Csalódtam benned – jelentette ki. Peter felpillantott. A lány sötét sziluettje élesen rajzolódott ki a világos háttér előtt. Még mindig háttal állt a szobának. Pierre összerázta az újságot, félbehajtotta, és letette az asztalra. Megköszörülte a torkát, és lágy, behízelgő hangon válaszolt:

- Én megtartottam a szavam.

Jenny fintorgott egyet. Tudta jól, hogy a férfinak igaza van. Klasszikus értelemben. De ismerte már annyira Pierre-t, hogy tudja, nagyon profin csinálja azt, amit… csinál. És lehet, hogy nem ő kezdett ki Samanthával, de ő érte el, hogy a lány kikezdjen vele. Onnantól pedig nincs megállás.

Ismét papírzörgés töltötte be a szobát, és Jenny már nem bírta cérnával. Megfordult, és rákiabált Pierre-re.

- Te mégis kinek képzeled magad?! – Pierre felnézett az újságból, felhúzta a szemöldökét, és várt.

- Sohasem kedveltem azt, ahogy bánsz a nőkkel, de oké, lenyeltem. De az, hogy az egyik barátnőmmel tedd ezt, mégpedig úgy, hogy megmondtam, hogy ne… Undorító vagy! – vágta a fejéhez.

A festő teljes nyugalommal hallgatta végig a lányt, majd mikor ő befejezte, egy szó nélkül felállt, és azt ajtó felé indult.

- Hová mész? – kérdezte Jenny döbbenten. A férfi meg se fordult, úgy válaszolt:

- Még nem tudom. Vagy bocsánatot kérek Samtől, vagy elmegyek és valahol istentelenül berúgok.

És elhagyta a lakást.

Jenny leroskadt a fotelba. Szörnyen érezte magát, amiért kiabált a férfivel, de már nem bírta elviselni, amit a festő művelt. Már nem lenne elég a két keze, hogy összeszámolja, hány nővel látta eddig. És egytől egyig mindegyik bedőlt a trükknek. Pierre nemcsak a festői tehetségét fejlesztette az évek során, hanem a mesemondóit is. Bárkivel bármit el tud hitetni. A lány biztosra vette, hogy a férfi akár egy rendőrrel is kibabrálna könnyedén.

De ez csak az érem egyik oldala volt. Az illető, akiről beszélünk, valószínűleg az egyik legösszetettebb személyiség a világon. Mert ha egyszer megismered Petert, nem hiszed el, hogy ez ugyanaz az ember, mint Pierre. Peter kedves, udvarias, figyelmes: igazi mintapasi. Ő az a fajta barát, aki mindennap meglep valami aprósággal: egy doboz bonbonnal, egy csokor virággal vagy egy romantikus vacsorával. Jenny azt kívánta, bárcsak ezt az oldalát ismerte volna meg Samantha is. Minden sokkal egyszerűbb lenne most.

Mindazonáltal, ahogy a mondás tartja: az élet nem egyszerű. 

People

Üdv mindenkinek!

Közérdekű információkkal kezdenék: először is, a blog kapott pár díjat az elmúlt héten, amit itt is szeretnék megköszönni. Nagyon aranyosak vagytok, hogy így támogattok. :)
Másik dolog: ezentúl szombatonként fogom feltölteni a fejezeteket.
Tehát itt is vagyok. Thomas szemszög, E/1, jelen idő. A kérdés az, a következő fejezetet naplószerűen írjam? Vagy inkább egy Jenny-Peter/Pierre beszélgetésre lennétek kíváncsiak?
Kérlek, jelezzétek egy kommentben! :) Úgysem fog senki írni. :( 
Nem is húzom tovább, kellemes olvasást!

Millió ölelés,
P.

People

Azt szeretem a Két madárban, hogy sosincs nagy forgalom. Nyugodtan elüldögélhetek itt, a sarokban álló bokszban, ahonnan remek kilátás nyílik az utcára és a helyiségre is. Megkavarom a rumos kávémat, és beleiszok. Jenny határozottan fejlődött a forró ital elkészítésében. Mindeközben fél szemem a furcsa, művész kinézetű férfira szegezem, aki épp egy harminc-harmincöt körüli nőt próbál a bűvkörébe vonni. A hölgyemény nekem háttal ül, így nem láthatom, milyen reakciót vált ki belőle a férfi udvarlása. Habár gondolom nem bánja, hiszen még állt fel az asztaltól, és hagyta ott őt.

A férfi most megvillantja a mosolyát. Felpattan a székről, közben a nő is felkászálódik. Meg kell hagyni, nagyon csinos. A művész úr körülhízelgi, majd megvárja, míg a hölgy fizet, és elindulnak a pub egy hátsó részébe, gondolom, egy titkos bejárathoz Pierre lakásához. Merthogy a nevezetes személyben felismertem Jenny egyik szomszédját, a nagy nőcsábászt festőt.

Nagy felcsóválás közepette fordulok vissza a noteszemhez, ami előttem fekszik az asztalon. Már rég nem számolom, hányadik „naplóm”-nál járok. Csak ezeknek a könyvecskéknek mesélem el, mi történt velem, többnyire mesés formában. Talán gyerekkönyv-írónak kéne mennem…

Gondolataimból a kocsma bejárati ajtajának nyikorgása ránt ki. Egy húsz év körüli lány oson be a résen. Körül sem néz, rögtön a pulthoz megy. Ismerősnek tűnik az arca, de persze az is lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy csak egy leányzó, akit már láttam a hosszú esti sétáim egyikének alkalmával. Furcsa, rövid haja van a lánynak, olyan, mintha magának vágta volna le. Jenny arcára is kiül a döbbenet, ahogy meglátja látogatóját. Hiszen nyilvánvalóan hozzá jött a lány. Ezek szerint lehet, hogy itt láttam, a kocsmában?

Végülis, miért ne lehetne? A délutánjaim mind itt töltöm, még a dolgozatokat is itt javítom. Felhörpintem a maradék italom, aztán a pulthoz sétálok. Ahogy közeledek, fojtott veszekedés hangja üt meg. Egy pillanatra elbizonytalanodom: talán mégsem kéne odamennem, de ebben a pillanatban Jenny felém fordul, és felteszi arcára a leggyönyörűbb mosolyát. Bár ne lenne olyan hamis.

- Szia, ne haragudj a zavarásért, kaphatnék még eggyel? – nyújtom feléje üres bögrémet.

- Persze, máris hozom – mondja ő, és eltűnik a belső helyiség felé. Rápillantok a mellettem ülő lányra. Kicsit kinyúlt, nagy, barna pulcsit visel. Egyszerű, világos farmerbe bújtatott lábát lassan lóbálja. Felnézek, és meglepődve veszem észre, hogy a lány barna szemei engem vizslatnak. Halkan megköszörülöm a torkom, és kezet nyújtok:

- Thomas Pattson vagyok.

Az idegen ódzkodik egy kicsit, de végül puhán az a kezembe csúztatja a tenyerét.

- Samantha White, de csak szólítson Samnek.

- Oké, Sam. Te meg nyugodtan tegezhetsz.

Sam halványan elmosolyodik. Aztán, mintha valami szörnyű bűncselekményen kapta volna magát, leolvad az arcáról a tündöklés.

- Meg is hoztam – tér vissza társaságunkba Jenny, kezében egy bögrényi rumos kávéval. Hálálkodva fogadom el, majd a bokszom felé veszem az irányt. Indulás előtt azonban nem feledkezem meg arról, hogy még küldjek egy biztató mosolyt újdonsült ismerősöm felé. 

---

Röpke félóra múlva Sam már velem szemben üldögél, és a történeteimet olvassa. Nem árultam el neki, hogy ezek mind valós dolgokon alapszanak. Ő csak kitalációknak hiszi. De még így is nagy lelkesedéssel forgatja a lapokat.

- Zseniálisan írsz – lelkendezik. Arcán hatalmas mosoly ül, ami nagyon eltér azoktól a könnyes szemektől, amikkel idejött hozzám. Nem érdeklődtem meg, mi történt. Mi közöm lenne hozzá? Amúgy meg, ha akarja, majd elmondja.

- Köszönöm – mi mást tudnék erre mondani?

- Jártál már ezeken a helyeken? – kérdezi nagy érdeklődéssel. Ez már személyes kérdés, nem vagyok benne biztos, hogy válaszolni akarok. De most az egyszer a testem előbb cselekedik, mint ahogy az agyam a gondolatmenet végére ért volna.

- Igen, mindenhol. Sokfelé voltam már. Szeretek utazni.

Csillogó szemmel néz rám.

- Én még sehol sem voltam Londonon kívül – vallja be. Lassan bólogatok, csakhogy mégis válaszoljak valamit a kijelentésére. Sam közben visszamerült a noteszomba, én pedig belekortyolok a kávémba.

Egy isteni sugallat hatására a pult felé pillantok. Jenny int egy aprót.

- Bocsáss meg – állok fel az asztaltól. Megfogom a bögrémet – mert anélkül nem megyek sehova -, és odasétálok Jenny-hez.

- Thomas – kezdi, ahogy odaérek – Nem tudom, hogy Sammy mit mondott, de most kábé a felét se hidd el, annak amit beszél. Hatalmas krízisen megy keresztül, úgy érzi, most teljesen meg akar változni. Kérlek, ne hagyd, hogy hülyeséget csináljon.

- Értem – válaszolom diplomatikusan. Nem kérdezősködöm, ő dolguk. De lányra vigyázok.

Visszaballagok az asztalhoz, ahol Sam még mindig bele van merülve az irományaimba. Nagyon örülök, hogy előrelátóan mindenkinek adtam egy álnevet, így nem lesz gyanús, mi is áll a szavak mögött.

„2013. 05. 14.

Timothy álmodozva nézi a város rohanó forgatagát. Valahol legmélyen, még vágyik arra, hogy őt is elnyelje ez az embertömeg, de ezt nem vallja be magának. Egy kicsit szeretne már visszatérni az életbe. Nem azért, mert unná az egyedüllétet, ó dehogy! Nagyon is élvezi ő ezt az életformát. Csak a pincér kisasszonynak ne lenne olyan gyönyörű mosolya. Egészen elvette az eszét.”

Broken

Üdv mindenkinek!

Meghoztam a következő fejezetet. Ez egy különleges fejezet, két okból is: nem terveztem, hogy ezt a részt beleírom, főleg nem Samantha szemszögéből. Bizony, ez E/1-ben íródott, a festést követő napon!
Kellemes olvasást!

Millió ölelés,
P. xx

Broken

Az eső halkan kopog az ablakon. Odakint fekete felhők tornyosulnak az égen. Az egész olyan nyomasztó látványt nyújt, bár lehet, hogy csak a saját bűntudatom beszél. Villám villan, majd megdörren az ég. Összébb húzódom az ágyon. Magzatpózban fekszem a takaró alatt, és megpróbálok nem az elmúlt nap eseményeire gondolni.

Nem tudom, hogyan csinálta Pierre, de teljesen levett a lábamról. És mégsem lehet azt mondani, hogy ő csábított el. Az egész az én hibám volt. Elhittem, hogy lehet egy mesébe illő életem emellett a férfi mellett. Azt hittem, ő az életem szerelme. Hogy tévedhettem ekkorát? Csak arra kellettem neki. Csak még egy buta liba voltam, akit könnyedén megkaphatott. A szégyenérzet és a szomorúság kavarog bennem. Sírni szeretnék, de nem tudok, a szemeim szárazak.

Újra csak az esőcseppeket hallgatom. Fáradtság vesz erőt rajtam, és elalszom.

De nem pihenek sokáig, pár perc múlva már újra a szobám szemközti falát bámulom. Sokadik órája teszem ezt, és már nagyon unom, hogy ugyanazon a dolgokat nézem. A hátamra fordulok, és a plafont kezdem el szemlélni. Ez sem volt jó ötlet. Szinte érzem, ahogy Pierre a nyakamat csókolgatja. Lerúgom a takarót, és felülök. Az arcomat a tenyerembe temetem. A vállig érő hajam idegesítően csiklandozza a bőrömet. Felpattanok, és a fürdőszobába trappolok. A tükörből egy teljesen másvalaki néz vissza rám. Sápadt  arc, kétségbeesett, de mégis eltökélt szemek. Kiveszem a kisollót a fiókból, és a hajamnak szegezem. Valamit tennem kell. Nem járkálhatok úgy, mintha semmi nem történt volna. Hülyeséget csináltam. És most is azt fogok.

Lenyisszantom a tincsek végét. Újra és újra. A világosbarna loknik csak gyűlnek a fehér négyzetekkel kirakott padlón. Nem állok meg addig, míg a hajam nem egészen fiús. Ekkor leteszem az ollót, és elmosolyodom. Sokkal jobb! Visszamegyek a szobába. A tegnap viselt ruháim a földön henteregnek. Egy világossárga blúz és egy farmer. Sokáig gondolkodom, mit kéne velük csinálnom. Végül egy drasztikus lépés mellett döntök. Elégetem őket.

A sötét füst kigomolyog a nyitott ablakon a borús London atmoszférájába. Ahogy elnézem a szemetesben égő ruhadarabokat, furcsa nyugalom száll meg. Már nem aggódom azon, hogy mi történt, már csak a jövőbe nézek. Tudom, mit akarok. Utazgatni. El akarok utazni, messzi városokba, új embereket megismerni, új barátságokat kötni. Meg akarok győződni arról, hogy nem mindenki olyan, mint Pierre. Hogy vannak még rendes emberek, akik nem használják ki a másikat.

Az esőfüggönyön keresztül idehallatszik a Big Ben hangja. Délután kettőt üt az óra. „Tik-tak, szólt az vekker/És megkondult a Big Ben.” Néha olyan művészi vagyok…

Szeretek verseket írni. Megnyugtatnak. Sokkal jobban esik leírni a dolgokat, mint elmondani valakinek. Mert ezt kinek mondanám el? A szüleim megvetnének érte, Karen meg teljesen belelkesedne, és elmeséltetné az egészet velem, amire semmi szükség nincsen. Talán Jenny-nek mondhatnám el, hiszen ő ismeri Pierre-t. Ő megértene. Vagy mégsem? Lehet, hogy pont azért, mert ismeri a festőt, ő is csak megvetne, és már csak a férfi egy újabb szerzeményét látná bennem.

Ezt csak egyféleképp deríthetem ki. Ha elmegyek a Két madárba. 

Like An Artist

Üdv mindenkinek!

Még egyszer is szeretnék bocsánatot kérni, hogy előző héten nem tettem fel új részt.
De most itt vagyok, és végre meghoztam azt a bizonyos részt, amit mindenki várt. A vége nem olyan lett, mint terveztem, ezért lesz egy plusz fejezet a történetben. :)
Kellemes olvasást kívánok!

Millió ölelés:
P. xx

Like An Artist

A virágbolt és a kocsma közel voltak egymáshoz, így a két fiatal hamar odaért.

- A hátsó ajtón megyünk fel, ugye nem baj? – kérdezte Peter udvariasan. Samantha meglepődve nézett rá:

- Nem is tudtam, hogy van hátsó ajtó.

Pierre titokzatosan mosolygott.

- Ez afféle „művészbejáró” – mondta, majd kinyitotta a ház ajtaját a lány előtt. Samantha kicsit hunyorgott, ahogy a tavaszi napfényes utcáról belépett az árnyékos lépcsőházba. A bennlévő hűvös levegő finoman megborzongatta a lányt. A férfi előrement, és kinyitotta a lakás bejárati ajtaját. Samantha kíváncsian kukkantott be.

- Ne hülyéskedj, gyere már be – nevetett fel Peter, ahogy meglátta, hogy kis vendége milyen elesetten áll az ajtóban. Samantha ezután megemberelte magát, és besétált a festő birodalmába. A lakásban, nem meglepő módon teljes festékszag uralkodott. De jó értelemben. Az embernek egészen kedve támadt alkotni valamit. A hófehérre meszelt falakon színes festékfoltok virítottak. A szőnyegen frissen festett festmények száradtak.

- Látom, ma már dolgoztál, nem is keveset – jegyezte meg Samantha. Pierre körbenézett.

- Ha ez a munkám, akkor én vagyok a legszerencsésebb ember a világon – mondta vidáman. Az egész lénye repdesett az örömtől. A fejében száguldoztak a jobbnál jobb ötletek. Már csak fel kellett vázolnia a lánynak.

- Helyezd magad kényelembe – intett a kanapéra. – Kérsz valamit inni?

Samantha tagadólag megrázta a fejét, és lehuppant a mutatott ülőalkalmatosságra.

- Hogyan képzeled el a képet? – kérdezte. Pierre megköszörülte a torkát, és kérdésre kérdéssel válaszolt.

- Mennyire vagy szégyenlős?

Samantha összeráncolta a homlokát.

- Mit tervezel?

- Arra gondoltam, hogy összevizezhetnénk a hajadat, meg téged magadat is, és tarthatnál egy virágot így. Vagy így – mutogatta a festő. De a lány leragadt annál a résznél, hogy meztelenül kéne pózolnia Pierre-nek. Vagyis… Ha össze kell vizeznie magát, akkor le is kell vetkőznie, nem?! Mielőtt még túlságosan továbbszőtte volna a gondolatot, megkérdezte a férfit.

- Hát persze! Annyira tökéletes tested van, bűn lenne ruhában lefesteni téged! – felelte az.

Aztán észrevette a bizonytalanságot a lány arcán. Letérdelt elé, és megfogta a kezét.

- Samantha. Te vagy az egyik legtökéletesebb lány, akit valaha láttam. Komolyan mondom. Sok lányt lefestettem már, de ruha nélkül – csak alig párat. De Te megérdemelnéd.

Addig néztek egymás szemébe, míg Samantháéból teljesen eltűnt a kételkedés.

- Merre találom a fürdőszobát? – kérdezte halkan. Pierre egy apró puszit nyomott a lány arcára, és csak utána felelt.

- A folyosón jobbra.

Samantha felállt, és egy kicsit ingadozó léptekkel elindult a helyiség felé. Könnyen megtalálta, nehéz is lett volna eltéveszteni. Becsukta maga mögött az ajtót, és lepillantott a zárra. Hálásan vette észre, hogy benne van a kulcs. Kettőt fordított rajta, majd leült a hideg kőre.

Nem tudta elhinni, hogy ez tényleg vele történik. Küzdött benne a régi naiv, visszahúzódó lány, és valami új, valami más. Szeretett volna vonzó lenni, szerette volna elcsábítani Pierre-t. Belenézett a falon függő egészalakos tükörbe. Apró szája egy vékony vonallá vált, ahogy összeszorította. Lassan vetkőzni kezdett. Mikor már nem volt rajta semmi, belépett a zuhanyfülkébe, és megnyitotta a csapot.

---

Eközben Pierre felállította a festőállványt, és színeket kevert. Mikor meghallotta a vízcsobogást, elégedetten mosolyodott el. Még mindig formában vagyok – gondolta, és halkan fütyörészni kezdett. A zuhanyrózsa elzárásával beálló csendet is csak azért vette észre, mert a parketta megreccsent a lány közeledő léptei alatt. Samantha körbetekerte magát egy fehér törölközővel. Világosbarna haja csapzottan hullott a vállára. Pierre gyönyörködve nézte ezt a csodálatos tüneményt. Samantha észrevette az apró csillagokat a férfi szemében, és azonnal el is pirult. A festő odanyújtotta neki a virágot. Kezük összeért, mikor a lány átvette a liliomot, és képzeletbeli szikrák pattantak ki ujjaik közül. Pierre rásimította a tenyerét a lány kézfejére. Samantha nem húzta el a kezét. Végtelennek tűnő másodpercek után Peter megköszörülte a torkát, ezzel megtörve a varázst kettejük között.

- Készen állsz? – kérdezte a lánytól, csak úgy mellékesen. Samantha bólintott. A festő a szemközti falnál elhelyezett székre mutatott:

- Kérlek, foglalj helyet.

Samantha leült, és eligazgatta magán a törölközőt.

- Ugye tudod, hogy le kell venned magadról? Vagy legalábbis felülről biztosan? – kérdezte a férfi. A lány megköszörülte a torkát, és egyik karjával a melleit takarva lerángatta a felsőtestéről a fehér pamutdarabot.

- Remek – mondta Pierre -, most fogd a virágot a jobb kezedbe, és emeld fel az ajkaidhoz! Így, nagyon jó! A bal válladat tedd egy kicsit előrébb! Zseniális vagy!

Megpördült a tengelye körül, és visszarohant az állványhoz. Megragadta az ecsetét, és festeni kezdett.

Órákig festett és festett. Néha tartottak pár perces szünetet, ekkor Samantha mindig gondosan ügyelt arra, hogy visszahúzza magára a törölközőt. A harmadik alkalommal Pierre mosolyogva térdelt le a szék mellé.

- Drága, egyetlen Samantha! Olyan hibátlan tested van, mondd, miért nem hagyod, hogy más is gyönyörködjön benned? Miért hagyod mindet magadnak?

A lány kacéran pillantott rá a férfira. És ekkor Pierre tudta, hogy nyert ügye van. 

Ordinary Day

Üdv mindenkinek!

Hogy vagytok, drága Olvasóim? Remélem, vagytok legalább csak annyira jól, mint én, teli pozitív gondolatokkal. A napsütés egészen elvette az eszemet, nem gondoljátok? No, de oda se neki!
A heti részt, jelentem, sikerül időben leszállítanom, és kérlek, úgy olvassátok, hogy még friss és ropogós. Most pedig megyek, és tanulok a holnapi matekfaktos dolgozatomra. Úgyse. 

Millió ölelés,
P. xx

Ordinary Day

Samantha reggel hétkor nyitotta a virágboltot, csakúgy mint minden nap. Hátrament az üzlet hátsó felébe, és körülnézett. A szobában tucatszámnyira álltak a vázákban a különböző színű és illatú virágok. Rózsák, gerberák, szegfűk és egyéb díszes csokorravalók vették körbe a lányt, aki halkan dúdolva nézte végig az összeset, töröttek vagy elszáradtak után kutatva. A mai nap nem talált sokat, mindössze négy virág mondott búcsút az éjszaka folyamán. Fél nyolckor megérkezett Karen is, Samantha munkatársa. A két lány eztán kipakolta a nagyobb növényeket az ajtó elé, amire közben kikerült a Nyitva felirat.  A Sárga Nárcisz nem bonyolított le túl nagy forgalmat. Többnyire randevúkra vagy temetésekre rendeltek csokrokat. Samantha könnyedén találhatott volna egy jobban fizető állást, de ragaszkodott ehhez.

Fél kilenckor érkezett az első vásárló. Egy harmincas férfi, a feleségének születésnapjára rendelt egy kisfejű rózsa bokrétát. Samantha különös tekintettel válogatta össze a hozzávalókat, és nekilátott. Tizenegy órára kérte a férfi az ajándékot, így addig volt ideje a lánynak összeállítani. A megadott időpontig még két rendelés érkezett, ezeket is gyorsan, gyakorlott kézzel készítette el. Samantha kezei alól valóságos remekművek kerülnek ki – mondta egyszer egy idősebb bácsi, aki minden évben vett egy szál vörös rózsát a felesége sírjára. A virágboltban sokszor emlegették az öreget, meseszerűnek találták a történetét: a fiatal fiú, aki beleszeretett a szomszéd lányba, aztán jött a háború, ami elszakította őket egymástól. Mikor a már férfivá érett suhanc visszatért a csatából, a lány az állomáson várta. Mikor meglátták egymást, összeborultak, és sírtak a viszontlátás örömétől. Még abban az évben összeházasodtak, és boldogan éltek, míg a szerelmét el nem szólította a halál. Titkon Samantha és Karen is vágyott arra, hogy ilyen életük legyen. Egy férfi, aki akár oroszlánokkal is megküzdene értük. Egy férfi, aki a csillagokat is leszedné az égről, csak az Ő kedvükért.

Samantha sokszor képzelte az elmúlt napokban ez a valaki Pierre lesz. Álmodozásaiban a festő ugyanúgy nézett ki, mint azon a napon a bárban. Az ingje felső két gombja ki volt gombolva, fekete szövetkabátot viselt, és huncutan mosolygott. Mikor idáig ért a képzelgés során, ő maga is szélesen elmosolyodott. Napról-napra izgatottabban várta, hogy Pierre végre megjelenjen, és megfesse azt a bizonyos képet, ami a fejében mindig változott. Volt, mikor egy asztalnál ült, és komolyan nézett szembe a festővel, és volt mikor az ágy szélén üldögélt, és mosolygott.

A nap folyamán még betértek páran, de az igazán fontos személy záráskor érkezett. Samantha az utolsó ellenőrzéseket tette a virágok között, mikor Karen megjelent az ajtóban.

- Samantha, itt van egy férfi, irtó jóképű, és téged keres. Olyan művészforma.

A lány felkapta a fejét. A szemében a remény és az öröm sugarai csillantak meg. Arcán széles mosoly tűnt fel, de hamar észbekapott, és elkomolyodott. Megköszörülte a torkát, és megköszönte Karennek, hogy szólt. A lány még várt egy kicsit, hátha tesz hozzá valamit a másik, de aztán mikor látta, hogy Samantha nem akarózik többet elárulni, faggatni kezdte.

- Ki ő? – kérdezte.

- Egy barát – hangzott a válasz.

- A barát?

Samantha gyilkos pillantást vetett Karenre.

- Nem, ő csak egy barát.

- De tetszik! Nem tagadhatod le!

- Nem állt szándékomban – felelte Samantha, mire mindketten elnevették magukat. Kívülről hangos torokköszörülés hallatszott.

- Jobb, ha megyek – mondta Samantha, és kiskabátját magára véve, kilépett az üzlet elülső terébe.

Pierre, ahogy meglátta a lányt, elmosolyodott.

- Mindig ennyit kell itt várni, hogy virágot kaphasson valaki? – kérdezte tréfásan. Válaszul egy tündéri mosolyt kapott a lánytól.

- Mi járatban? – kérdezte Samantha, mintha meglepődött volna, hogy itt látja a festőt.

- Mivel most van egy kis szabadidőm, gondoltam, beváltom egy rég tett ígéretemet.

- Nem volt az olyan régen – mondta kedvesen Samantha. Pierre újfent elmosolyodott, és gyengéden végigsimított a lány arcélén. Samantha testén apró borzongások futottak végig. Mikor a férfi kézfeje elhagyta a bőrét, a lány egész bensője sikított, hogy ne! Még! Még! Még!

Pierre végül felinvitálta magához a lányt, és mielőtt elmentek, vásárolt pár szál virágot.

- A képhez kell – magyarázta Samanthának, miközben fizetett. Karen vetett egy oldalpillantást a lányra, és mikor elkapták egymás tekintetét, összemosolyogtak. 

Thomas Pattson

Üdv mindenkinek!

Sajnálom, hogy nem hoztam a szokásos részt, akadt egy kis... probléma. Az előző fejezetben csináltam egy hibát, már ki is javítottam, de itt is leírom: az ismeretlen férfit nem Al-nek, hanem Thomas-nak hívják. Mint azt a cím is mutatja, egyébként. Hiszen most rajta a sor, hogy megismerjük.
Közben a blog kapott két díjat, egyet Gabriella Fisher-től, a másikat pedig Miss Sunshine-tól (az őtőle kapott még nincs kinn, de dolgozom rajta). Köszönöm!
És köszönöm minden olvasómnak, hogy vannak nekem. Több mint ezren kattintottak már a blogra, valamint van 3(!!!) feliratkozott olvasó is.
Nem húzom az időt, kellemes olvasást!

Millió ölelés,
P.

Thomas Pattson

A hánytatott életű férfi 1985-ben született, Skóciában. Tizenhárom éves volt, mikor több évnyi veszekedés után a szülei elváltak. Thomas az édesanyjához került, akit a válás nagyon megrázott. Teljesen leépült, több évig pszichológushoz is járt. A fiatal fiúnak nem maradt senkije, így a könyvekbe temetkezett. Tizenhat éves korára könnyedén idézett Shakespeare bármelyik művéből, és a modern irodalomban is otthonosan mozgott. Ekkor döntötte el, hogy irodalomtanár lesz. Miután kijárta a gimnáziumot, jelentkezett az ország összes tanárképző főiskolájára. Titkon remélte, hogy valahova messzire veszik fel. Végül maradt skót földön, de annak fővárosába költözhetett. Az anyja, aki addigra már úgy-ahogy felépült, mindenben támogatta a fiát. Így Thomas kollégium helyett megengedhetett magának egy albérletet. Az edinburghi lakást végül megosztotta egy iskolai barátjával, Deannel. A két fiatal rengeteg időt töltött együtt. Dean bemutatta újdonsült barátját a húgának, Anne-nek. Anne csak két évvel volt fiatalabb a bátyjánál.

Thomas azonnal beleszeretett a lányba. Randizni kezdtek, és hamarosan már az eljegyzésről pletykáltak az ismerőseik, mikor Anne bejelentette, hogy ő mást szeret. Thomas, csak úgy mint anno az édesanyja, magába zuhant. Újra csak az irodalomnak élt. Letette a vizsgáit, és hazaköltözött.

Hamar megunta a kisvárosi életet, ezért utazgatni kezdett Nagy-Britannia területén. Sokfelé járt, de pár hónapnál tovább sehol sem maradt. Többnyire magántanárként tanított, de volt, hogy egy kisboltban volt eladó, vagy bérautókat vezetett. Így jutott el Londonba. Egy fiúiskolában éppen irodalomtanárt kerestek. Thomas megpályázta a helyet. Kellemes, alt hangja és barátságos mosolya meggyőzte az iskolaigazgatót.

Thomas a nőkkel azóta is „hadilábon” áll. Anne után már senkiben nem tudott megbízni. Volt pár kapcsolata, de egyik sem tartott sokáig. A férfi minden alkalommal úgy érezte, párja csak kihasználja. Ámde legbelül nagyon vágyott már arra, hogy legyen valakije, akit magához húzhat, akinek kedveskedhet, akit szerethet. Talán ebben a nyüzsgő nagyvárosban most megtalálja az igazit.

Talán épp itt, a Két madárhoz címzett kocsmában. Amit a pultoslánynak mondott, igaz volt. Tényleg nagyon szerette a régi dolgokat, és tényleg azonnal megszerette a pub hangulatát. És, habár ezt még magának sem vallotta be, Jenny-t is szimpatikusnak tartotta.

A férfi az évek során kialakított maga körül egy buborékot. Elhatárolódott a külvilágtól, hagyta, hogy a körülötte lévő emberek azt csináljanak, amit akarnak. Passzív volt azokkal a dolgokkal kapcsolatosan, amelyek őt személyesen nem érintették. Ha buszon utazott, csak csendben ült, és elmerült saját gondolataiban, nem szólt senkihez sem. Az óráin nagy lelkesedéssel elemezte kedvenc műveit a diákoknak, akik nem becsülték sokra a tanárt, gyakran ki is nevették őt. A tanárnők azonban nem ritkán összesúgtak Thomas háta mögött, de a férfinek ez fel sem tűnt. 

Back To The Pub

Üdv mindenkinek!

Remélem, mindenkinek kellemesen telt a húsvétja, a lányok sok locsolót kaptak, a fiúk meg sok piros tojást a locsolásért. :)
Meghoztam a következő részét eme történetnek, amiben sok-sok érdekes és új információt tudhatunk meg, valamint megismerünk egy új főszereplő-szerűséget.
Valamint, mint azt láthatjátok, kisebb átalakulás ment végbe a blogon, kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval ne habozzatok azt is odabiggyeszteni a kommentetekbe!

Millió ölelés,
P. xx

Back To The Pub

Samantha vidáman sétált be negyedórával a munkaideje lejárta után a kocsmába. Jenny éppen a bárpultot törölgette. Az ajtó nyílásának hangjára felkapta a fejét, majd barátnője láttára szélesen elmosolyodott.

- Helló-belló! Ezer éve nem láttalak! – köszöntötte. Megölelték egymást a pult felett. Samantha rendelt egy kólát, és miközben azt iszogatta, csevegni kezdtek a legújabb divatról, a munkáról, és persze Pierre-ről.

- Láttad a Daily Express-t? – kérdezte Jenny, miután kiszolgált egy vendéget.

- Ne is mondd! Mit csinált ott Pierre azzal a színésznőcskével? – mondta bosszúsan Samantha.

- Tudod, ő már csak ilyen. Mármint Pierre. Néha feltűnik egy-egy lány oldalán, de sosem marad sokáig. Nem az a fajta – magyarázta a kocsmáros lány.

- Csak azt tudnám, mikor akar megfesteni engem – sóhajtott Samantha. Jenny vetett rá egy oldalpillantást, de nem szólt semmit. P. azt mondta, nem fogja ágyba vinni, csak ha ő ajánlkozik fel – emlékeztette magát. Sammy meg úgy se fog – tette hozzá.

Miután ezt így megbeszélte magával, megkönnyebbülten fordult ismét barátnője felé, aki addigra már a sarokban üldögélő férfit nézte.

- Jenny, ő kicsoda? Még sosem láttam errefele.

A kérdéses személy ekkor álmodozóan felemelte fejét, és kitekintett az ablakon. Kezében egy noteszt tartott, abba írogatott.

- Thomas-nak hívják, azt hiszem. Nem igazán beszédes. Szerintem tanár vagy valami olyasmi, nemrég költözhetett ide. Általában egy rumos kávét kér.

- Van rumos kávéd? – kérdezte Samantha meglepődve.

- Csak mióta idejár – válaszolt mosolyogva Jenny. – Vagyis olyan egy hete.

- Kedvesnek tűnik – mondta a virágárus lány, még mindig a férfit méregetve. Az már visszafordult az irományához.

- Az is – jegyezte meg Jenny, talán egy kicsit túl vehemensen. Barátnőjének azonnal gyanús lett a hang.

- Ajjaj, csak nem tetszett meg? – kérdezte csipkelődve. Jenny fél percig hallgatott, majd csak utána adott választ.

- Nyilvánvalóan nem. Csak annyit mondtam, hogy kedves és udvarias. Mikor először tért be, és rumos kávét kért, mondtam neki, hogy nincs. Hogy is lett volna, hiszen ez egy kocsma! Erre ő mit válaszolt? „Elnézést, azt nem figyeltem. Csak megtetszett a hely hangulata. Tudja, nagyon szeretem a régi dolgokat.” Mit tudtam volna erre csinálni? Olyan elveszettnek tűnt! Megkértem, hogy magyarázza el, hogyan kell megcsinálni a kért italt. Tíz perc múlva már azt iszogatta. És még képes volt megdicsérni, holott tudom, hogy szörnyű lett. Persze, azóta már megtanultam, hogyan kell rendesen csinálni, de az első… Brrr.

- Jenny… - szólította a nevén a lányt Samantha, csak hogy felhívja magára a figyelmét. Ugyanis a nevezett a történet befejezése után egy kicsit elkalandozott, és félő volt, hogy elejti a kezében tartott üvegpoharat.

- Igen? – tért vissza a valóságba Jenny. – Bocs, egy kicsit elgondolkodtam.

Samantha elnyomott egy mosolyt, és másra terelte a témát. A Burberry internetes oldalán található akcióról kezdtek el beszélgetni, mikor megcsörrent Samantha telefonja. Előhalászta a készüléket a zsebéből, majd egy bocsánatkérő pillantást vetett barátnőjére, és felvette.

Arrébb vonult, a belső bokszok felé, így Peter nem vette észre először a lányt, mikor belépett az ajtón. Egyenesen a pulthoz ment, és leült egy magas bárszékre. Jenny rá se nézett, úgy mondta neki:

- Beszélnem kell veled.

Pierre nagyot nyelt. A nyelve hegyén volt a pimasz kérdés, mégis miről akarna beszélni vele, de végül nem kérdezte meg. Helyette inkább a kocsma vendégeit vette szemügyre. Két kopasz, negyven körüli férfi, az a fura alak a sarokban, és… Samantha.

A virágárus lány ekkor fordult meg, így pont farkasszemet néztek egymással négy méter távolságból. Samantha halványan elmosolyodott, mikor észrevette a festőt. Gyors léptekkel megtette a köztük lévő távolságot, de végül inkább Jenny-hez intézte szavait.

- Ne haragudj, de mennem kell. A főnököm hívott, vissza kell mennem, valami irtó fontos dologról akar beszélni. Gondolom, megint arról lesz szó, hogy Karen képtelen rendesen leadni a rendeléseket, és ezért nem olyan csokrot csinálok, amilyet a vásárló akar. Egyszer egy fehér-piros rózsákból állót kellett volna csinálnom, de ehelyett Karen rózsaszínt mondott. Tudod, miért?

- Mert ha a pirost és a fehéret összekevered, rózsaszínt kapsz – válaszolta meg a költőinek szánt kérdést Pierre. A két lány meglepődve nézett rá. A férfi nem értette, mi olyan érdekes abban, amit mondott, így ugyanolyan csodálkozó arcot vágott, mint a másik kettő.

- Szóval, elég gázos eset volt – fejezte be a történetet Samantha. Elköszönt Jenny-től és Pierre-től, és az ajtó felé vette az irányt. Ahogy átlépte a küszöböt, Jenny a festő elé könyökölt a pulton, és vallatni kezdte.

- Mi közöd van Tiffany Dawinghoz? 

- Volt – javította ki Pierre. – Csak volt. Még a megnyitó estéjén, jobban mondva éjszakáján otthagytam.

- Akkor ismét megnyerted magadnak az „Év bunkója” címet. Milyen szöveget nyomtál neki?

- Már elnézést – emelte fel a hangját sértődötten Pierre. – Igenis komolyan gondoltam, amit írtam a levélben, amit hátrahagytam!

- Pierre lehet, hogy komolyan gondolta. A művészi énednek nincs lelke, ezt idáig is tudtam – legyintett Jenny, majd folytatta -, de Peter mit gondol?

Peter nagyot sóhajtott.

- Nem nekem való az ő világa. A sok újságíró, a megnyitók, a rivaldafény. Ha ő így érzi jól magát, ám legyen. De én nem kérek belőle.

Jenny megértően bólintott. Peter keserédesen elmosolyodott, és halkan dobogni kezdett a pult faborításán. Pár percnyi hallgatás után végül, felpattant, búcsút intett a lánynak, és felment a szobájába. Jenny szomorúan nézett utána. Ismerte annyira a férfit, hogy tudja, valójában neki is vannak érzései, csak nem szereti kimutatni őket. 

In The Flashlight

Üdv mindenkinek!

Egyet mondok: ne akarjatok tizenegyedikesek lenni. Főleg, ha a sulitokban van diákdiri. Oh well.
Na de a lényegre térve: ez a rész a Morning, Sweetie folytatása. Kellemes olvasást!

Millió ölelés,
P. xx

In The Flashlight

Ennyit már régen futkostam – gondolta Peter, mikor az egész napos fodrász-manikűrös-istentudjami körút után visszaértek Tiffany házához. Otthonosan elterpeszkedett a hatalmas nappali egyik foteljában, miközben a színésznő még a menedzserrel vette át az este eseményeit. Pierre keresztbetette a lábát, és nézelődni kezdett. A sötét falakon végigcsúsztak az ablakon bevilágító Nap utolsó sugarai. A régimódi falióra épp hetet ütött. Még egy óra volt hátra a kezdésig. Mit fogok én addig csinálni? – tette fel a kérdést magának Peter. A válasz pedig még abban a szekundumban besétált.

- Miss Dawing szeretné, ha Önt is kezelésbe venném – jelentette be a stylist. Pierre felnyögött.

- Most komolyan? Mi baj van ezzel az inggel? – mutatott rá farmernek tűnő felsőjére.

- Legalább egy kabátot vegyen rá – javasolta a fiú.

- Oké, oké, lássuk, mid van – egyezett bele a festő, és feltápászkodott. A gardróbszobában egy egész sornyi férfi kabát várakozott. Pierre elismerően füttyentett.

- Nem rossz! – majd kutakodni kezdett. Végül egy fekete szövetből készült darab mellett döntött. Felkapta magára, megpördült a tükör előtt, aztán a nyakára kanyarított egy szintén fekete színű sálat.

- Indulhatunk! – mondta vidáman, épp mikor Tiffany belépett.

- Várj! – sikkantotta a lány, és kis keresgélés után egy kalapot nyomott a festő fejére.

- Tökéletes – lelkendezett. Pierre megemelte a fejfedőt, és meghajolt.

- Ha Ön mondja, kisasszony…

Tiffany felnevetett, majd belekarolt Peter karjába.

- Menjünk.

A ház előtt egy ezüstszínű Porshe állt. Ahogy a páros kilépett az ajtón, a sofőr felbúgatta a motort. Pierre és a színésznő beszálltak, majd az autó elhúzott.

---

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte meg Peter, már sokadszorra az út során.

- Igen – válaszolta Tiffany most is olyan magabiztosan, mint először. Az sportkocsi megállt a vörös szőnyeg végénél. Pierre kiugrott az autóból, majd utána kisegítette Tiffany-t is. Vakuk kereszttüzében haladtak be az épületbe, ahol megrohamozták őket az újságírók és a tévések. Mosolyogva válaszolgattak a kérdésekre, amelyek nagy része nem is a filmre, hanem inkább a színésznő kísérőjére vonatkoztak.

- Nem, nem vagyunk együtt – ismételte Peter már sokadszorra. – Csupán elkísértem.

„Röpke” félóra múlva bejutottak a moziterembe, és helyet foglaltak. A film egy tipikus, nyálas romantikus film volt, legalábbis Peter véleménye szerint. Persze Miss Sweetie előtt a „az év legjobb filmjének” titulálta, de hát ki nem tenné meg azért a mosolyért és azért a mézédes csókért, amit Pierre utána kapott?

---

A fárasztó este után Tiffany és Pierre a lány házának nappalijában ültek le egy pohár pezsgőre.

- Köszönöm, hogy eljöttél – suttogta Miss Sweetie a festő fülébe.

- Ez a legkevesebb, édes – válaszolta amaz, szintén halkan, mintha valaki kihallgatná őket. Tiffany a férfi ingéjének egyik gombjával játszadozott. Pierre letette a poharát, és átölelte a lány derekát.

- Szeretnéd valahogy máshogy is megünnepelni a filmed premierjét, mint egy itallal? – kérdezte csábító hangon. Tiffany elpirult.

- Hagyd abba! Hogyan tudnék nem-et mondani, ha így nézel rám?

- Oké, akkor nem nézek rád – mondta Pierre. Elengedte a lányt, és helyette inkább a szoba másik sarkával kezdett el szemezni.

- Pierre, ne haragudj, de tényleg fáradt vagyok – hallotta Tiffany-t maga mellől pár pillanat múlva. Rögtön visszafordult hozzá.

- Ne hülyéskedj! Ha fáradt vagy, fáradt vagy. Szeretnéd, hogy álomba ringassalak?

Tiffany felnevetett.

- Jól hangzik – felelte aztán. Pierre felkísérte a lányt a szobájába. Miss Sweetie belekucorodott a férfi ölébe, és míg az mindenféle légből kapott történeteket mesélt, Tiffany szemére álomport szórt az álommanó. Mikor Peter észrevette, hogy a hallgatósága már álomba szenderült, lefektette az ágyba, betakargatta, majd észrevétlenül kiosont – csakúgy mint aznap reggel tette. Ám előtte még megállt pár percre, és egy üzenetet hagyott a színésznő fésülködőasztalánál.

„Drága, egyetlen Tiffany-m,

ne haragudj, hogy csak így minden szó nélkül lelépek. Életem legszebb két hónapját töltöttem Veled, és ezt köszönöm. Remélem, nem fogsz haragudni rám. Még keresed önmagad, és én nem akarlak ebben megakadályozni. De ha pár év múlva, mikor megtaláltad, és úgy érzed, még mindig én kellek Neked, akkor tudod, hol találsz…

Csókol,

a Te Pierre-d”