Broken heart - I give up epilogue

Üdv mindenkinek!

Ezt is megértük. Itt a végleg befejező része a Broken heart-nak. Tudjátok, az utolsó utáni fejezet. :) Nagyon köszönök minden visszajelzést, amit kaptam, rengeteget jelent! <3

Millió ölelés,
P. xx

I give up epilogue

Egy évvel később

Jól vagyok. Az életem a helyes kerékvágásba került: jól tanulok, tudom, mi akarok lenni, és van egy gyönyörű és megértő barátnőm, Danielle. Mikor egy éve elhívtam randira, nem hittem volna, hogy ilyen tökéletes párost fogunk alkotni. Igaz, az volt életem legbénább randija, de talán pont ettől lett olyan mesebeli az egész. Beültünk egy kis kávézóba, és csak beszélgettünk. Aztán mikor hozták a számlát, kiderült, hogy nincs nálam a tárcám, ezért neki kellett fizetnie. Égett a pofám, azt hittem, többé nem is fog beszélni velem. De másnap felhívott, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem átmenni hozzá azokért a könyvekért, amikről előző nap mesélt. Persze igent mondtam. Vettem a kabátomat, és már indultam is. Azzal kezdtem, hogy nem maradok sokáig. Ettől függetlenül négy órán keresztül beszélgettünk. Majd búcsúzóul megcsókolt. Azóta is együtt vagyunk.

Szóval elmondhatjuk, hogy egy nagyon szerencsés fickó vagyok. Az orvosoknak is igaza lett, tényleg felépültem minden szövődmény nélkül. Pszichológushoz még kell járnom, de a kezdeti heti egy alkalomhoz képest sokkal ritkábban: kéthavonta. Utolsó alkalommal, mikor ezt bejelentette a doktornő, meg is jegyezte, hogy sosem találkozott senkivel, aki ilyen hamar regenerálódott volna. Mit mondhattam volna, kapásból rávágtam, hogy jó kezekben voltam. Csak aznap délután, mikor Danielle-t öleltem, jutott eszembe, hogy talán nem is a nő érdeme volt mindez. Hiszen a legnagyobb aggályaimat mind Danielle-nek mondtam el. Meg Ric-nek, aki közben összejött Valerie-vel. Őszinte leszek, az a kapcsolat már nagyon érett. Mindig is jól megértették egymást.

Visszatérve Dr. Smith-hez: talán az egyetlen dolog, amiről beszéltem vele, az a kapcsolatom Danielle-lel. Nagyon féltem, főleg az elején, hogy valamit el fogok szúrni, és Dani ott fog hagyni. A sok tippért és biztatásért azért egy életre hálás leszek a dokinak.

A szüleim pedig végre kibékültek. Azok a dolgok után, amiket egymás fejéhez vágtak a váláskor, szinte hihetetlen, hogy most szóba állnak egymással. Szerintem rájöttek, hogy az öngyilkossági kísérletem egyik legnagyobb oka pont ők voltak. No de oda se neki! Ami elmúlt, az elmúlt, most már csak a jövőre koncentrálok.

Idén érettségizem, és reménykedem, hogy felvesznek valahova. Az igazgató úr volt olyan rendes, és „elfelejtett” minden problémás esetemet. Így tiszta lappal jelentkezhetek az egyetemre pszichológia szakra. Úgy döntöttem, az lesz a legmegfelelőbb számomra. Hiszen melyik orvos tudná jobban lebeszélni a betegét az öngyilkosságról, mint az, amelyik már megpróbálta! Danielle támogat benne. Ő egyébként újságíró akar lenni. Amit meg én támogatok. Mert ez már csak így van.

Néha nagyon rossz dolgoknak kell történniük, hogy utána valami nagyon jó történhessen. 

Broken heart - I give up part V.

Üdv mindenkinek!

Meghoztam a Broken heart befejező részét. Remélem, tetszeni fog! Az epilógust megpróbálom holnap hozni, attól függ, mennyi időm lesz.
Egyébként a blog egész komoly díjesőt kapott az elmúlt napokban, nagyon köszönöm mindenkinek! <3

Millió ölelés,
P. xx

I give up part V. 

Három nap múlva kiengednek a kórházból, de ahogy Danielle is megmondta, vissza kell majd járnom a pszichológushoz. Danielle végig velem volt ebben a három napban, rengeteget beszélgettünk. Tartja magát az ígéretéhez, tényleg mindig meghallgat. Úgy érzem, neki olyanokat is elmondhatok, amiket másnak nem, még a dilidokinak sem. Teljesen belé vagyok zúgva.

Nem csak hogy kiengedtek a kórházból, hétköznap lévén mennem kell iskolába. Ahogy belépek az épületbe, minden szem rám szegeződik. Vannak, akiknek aggódás ül a szemében, és vannak, akik azt hiszik, hogy ez az egész csak azért volt, hogy felhívjam magamra a figyelmet. A pszichológus figyelmeztetett, hogy lesznek ilyen emberek, szóval nem kapom fel a vizet. Lassan sétálok az angol terem felé. Mikor odaérek, pont szembetalálkozok Ric-kel.

- Ric – kezdenék bele a bocsánatkérésembe, de ő csak magához húz, és ad egy olyan jó öreg „nincs semmi gáz, haver” ölelést. Amivel más esetben kikergetne a világból, de most egészen könnybe lábad a szemem.

- Nem tudod, hol van Valerie? Vele is beszélnem kéne.

- Pont itt állok mögötted, te bolond – hallom a hangját a hátam mögül. Megpördülök, és felkapom a lányt. Nevetve követeli, hogy tegyem le. Mikor végül megteszem, ő is szorosan megölel.

- Ne haragudj, hogy nem álltunk melletted – suttogja a fülembe.

- Elfeledve.

Félig kibontakozom az öleléséből és intek Ric-nek, hogy jöjjön ide. Átölelem a vállát, és szorosan tartva mindkettőjüket belekezdek egy monológba:

- Tudom, sokan azt hiszitek, azért tettem, mert a figyelem középpontjába akartam kerülni. De ez nem igaz. Azért tettem, mert nem láttam más kiutat. Most már tudom, hogy hülye voltam, mindig van kiút, mindig van miért élni. Szóval, ha bárkinek valaha is az eszébe jutna ilyet csinálni, az gondoljon arra, hogy mindig van valami, amiért érdemes élni. Lényegtelen, hogy mi. Egy színész, akivel találkozni akarsz, egy koncert, amire el akarsz menni, vagy egy lány, akit el akarsz hívni egy randira. Egy álom, amit valóra akarsz váltani. Ezért élj!

Csak miután befejeztem, azután veszem észre Danielle-t a körénk csoportosult tömegben. Büszke rám, látom rajta. És van vele valaki. Ric is kiszúrta a srácot.

- Pete! – kiáltja, majd mindhárman az említett felé rohanunk. Megölelgetjük egymást, mint régi jó barátok. Pár percnyi örömködés után ellógok tőlük, és Danielle keresésére indulok, aki közben eltűnt mellőlünk.

Egy ablaknál áll, és a lenn elterülő udvart nézi. Mellélépek, és csatlakozom hozzá a hallgatásban. A csöndet végül ő töri meg.

- Szépen beszéltél.

- És igazat. Minden egyes szóig – az utolsó három szót kihangsúlyozom. Rámnéz tettetett csodálkozással, tudom, hogy tudja, mit akarok mondani.

- Danielle, eljönnél velem egy randira? – kérdezem komolyan.

- Igen – válaszol fülig elvörösödve.

Soha életemben nem voltam még ilyen boldog. 

Broken heart - I give up part IV.

Üdv mindenkinek!

Remélem, mindenkinek jól telt a hete, az enyém fenomenális volt! :) És ennek örömére meg is hoztam a Broken heart negyedik részét, amiben főszereplőnk újragondolja életét. Vajon hogy dönt? Olvasd el az újabb fejezetet, és megtudod! Hű, ez elég béna volt...
Nem is húzom az időt, jó olvasást! :)

Millió ölelés,
P. xx

I give up part IV. 

Elképedve hallgatom Danielle-t, ahogy elmeséli, mi történt azután, hogy elvesztettem az eszméletem.

- Mikor kicsöngettek, kimentem a kocsimhoz, mert benn felejtettem a telefonomat. Ahogy sétáltam, megláttalak, ahogy fekszel a földön. Valahogy sejtettem, hogy nem jelent jót. Kiáltottam párszor, de nem válaszoltál. Odafutottam, és megláttam a gyógyszeres üveget a földön, meg azt, hogy nem lélegzel. Azonnal visszamentem a kocsihoz, megkerestem a telefont és hívtam a mentőket. Szerencsére gyorsan kiértek. Lélegeztetőre csatoltak téged és beraktak a mentőbe. Én is beszálltam. Útközben egyszer újra kellett éleszteni, mert leállt a szíved. A kórházban kimosták a gyomrod, és most itt vagyunk. Neked mik az utolsó emlékeid?

- Nem tudom – válaszolom lassan. – Emlékszem, hogy ülök az útpadkán és szedem be a bogyókat. Aztán semmi. Ja, de! Hallottam valamit. Azt hittem, már a túloldalról szól, de az csak a kicsengő volt.

- Hát… Az is egyféle megváltás, nemde?

Egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. Furcsa nevetni, mintha már ezer éve nem tettem volna.

- Mennyi ideig voltam eszméletlen? – kérdezem félve.

- Nyugi, mindez csak tegnap történt – válaszol Danielle még mindig mosolyogva. Komolyan, nem értem! Egyszer még teljesen lenézett, most meg itt ül, kisírt szemekkel és mégis mosolyogva, örül, hogy élek. Mi változott?

Mikor felteszem neki a kérdést, elkomorodik.

- Mikor először találkoztunk, azt hittem, hogy csak azért drogozol, mert azt hiszed, így menő vagy. Aztán édesanyád elmesélte, hogy azóta vagy ilyen, mióta ők elváltak.

- Felhívta apát? – vágok Danielle szavába.

- Igen.

Halványan elmosolyodom. Nem reménykedem abban, hogy újra összejönnek, egyszerűen csak azt szeretném, hogy beszélő viszonyban legyenek. Danielle újra megköszörüli a torkát, hogy rá figyeljek.

- Nézd, ezek után nagy valószínűséggel pszichiáterhez kell majd járnod. Kérlek, menj el, a saját érdekedben. Hatalmas szerencséd volt, hogy nem haltál meg tegnap, de ne csinálj többet ilyet. Az iskolában is mindenki halálra rémült, mikor meghallották. Lehet, hogy neked úgy tűnt, hogy nem törődnek veled, de azért nem olyan rossz srácok.

- Nem terveztem, hogy még egyszer megpróbálom – mondom halkan, szinte csak magamnak. De a lány meghallotta.

- Ennek szívből örülök – mondja, és rámmosolyog. Önkéntelenül visszamosolygok. Bízik bennem. És anya is. Ezért már megéri élni, nemde? Magamban újratervezem az életemet. Jövőre érettségizek, addigra pályát kell választanom. Bocsánatot kérek mindenkitől, akit megbántottam az elmúlt hónapokban. Végiggondolom, mennyi is ez a „mindenki”, és elborzadok. Látom magam előtt, ahogy anyával kiabálok. Ahogy Ric fejéhez vágok szavakat, amiket nem érdemelt meg. Ahogy sorra gyújtom meg a cigarettákat. És ahogy beveszem azokat a tablettákat. Összeborzongok. Hogy tudtam megtenni?

- Andy, ne a múlton gondolkodj. Gondolj arra, ami vár. Mi itt vagyunk neked, segítünk. De ha te nem akarsz változni, akkor mi sem fogunk sokat érni. Becsüld meg, amid van! Vedd észre a jó dolgokat körülötted! Örülj a legkisebb dolgoknak! Hiszen minden olyan múlandó…

- Danielle – mondom halkan. Közelebb hajol hozzám.

- Köszönöm – suttogom, és komolyan is gondolom. Hogy megtalált, hogy most itt van, hogy számíthatok rá. Nélküle tényleg halott lennék.

- Bármikor – lehel egy csókot a homlokomra és elmegy. Mosolyogva alszom el. 

Broken heart - I give up part III.

Üdv mindenkinek!

Atyaég, azt hittem, ma már sosem érek haza! De mégis itt vagyok, és meghoztam a következő részét az I give up-nak. Aminek a címe már lassan kezdi értelmét veszteni... :)
Köszönöm a kommenteket, nagyon sokat jelent! <3

Millió ölelés,
P. xx

I give up part III.

Idegesítő csipogásra ébredek. A fejem fáj, a gyomrom kavarog. Nem tudom, mi van a halálon túl, de szerintem az nem ilyen fertőtlenítő szagú. Vagyis ez egy dolgot jelent. Hogy túléltem. Túléltem az öngyilkossági kísérletem. És most a kórházban fekszem.

Nem merem kinyitni a szemem. Félek, mit fogok látni. Vagy kit. Anyámat, ahogyan kisírt szemmel ül mellettem. Vajon félretette a hidegháborút, és felhívta apát? Vagy csak egy nővért, ahogyan az életjeleimet csekkolja. Vagy senkit.

Óvatosan megmozdítom a bal karom. Ahogy sejtettem, azonnal megérzem benne az infúziós tűt. Aztán mást is érzek. Egy érintést. Valaki megsimogatta a kezem. Megdermedek. Nem vagyok egyedül. Az ismeretlen kéz most az arcomat simogatja. Ki ez? Halk széknyikorgást hallok, majd hajtincsek birizgálják az orromat. Anya parfümjét érzem rajtuk. Az idegen megcsókolja a homlokomat. Idegennek mondom, mert nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy ez anya. Várok, hátha mond valamit, de csak az ajtó csukódását hallom. Kipattannak szemeim, de máris visszacsukom őket. Kinn minden olyan fényes. Újra megpróbálkozom helyzetem felmérésével, ezúttal óvatosabban. A szobában minden fehér. Szemben velem, a falon egy óra függ. Fél kilencet mutat. De vajon délelőtt vagy este? A szoba jobb oldalán, elérhető közelségben sötétítőfüggönnyel takart ablakok vannak. Óvatosan meglendítem a legközelebbi kárpitot, hogy kipillanthassak. Nappal van. Vajon mennyit voltam eszméletlen? Szenvedtem valami maradandó károsodást? És a legfontosabb: hogyan kerültem ide?? Nagyot sóhajtok, és behunyom a szemem.

Mikor legközelebb kinyitom, az óra nagymutatója a négyesen áll. Többször is pislogok, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól látom. A mellettem ülő lányt csak azután veszem észre, hogy óvatosan megköszörülte a torkát. Danielle, akarom mondani, de csak hülye krákogás lesz belőle. De nem nevet ki.

- Csss. Minden rendben van. Kimosták a gyomrodat. Az orvos azt mondta, fel fogsz épülni.

Miért könnyebbülök meg? Meg akartam halni, de még azt se tudtam. 

- Miért csináltad, Andy? – kérdezi Danielle. Felhorkantok. Danielle szája sírósra görbül. Most veszem csak észre, hogy fel van püffedve az arca. Mint aki sírt. Vajon miattam?

- Nem láttam értelmét tovább élni – válaszolok egyszerűen, majd magamban nyugtázom, hogy van hangom.

- Mindig van miért élni – vágja rá a lány. Felülök az ágyban, és megragadom a kezét. Nem húzza el.

- Együtt vannak még a szüleid? – kérdezem. – Vannak barátaid? Törődik veled valaki?

- Igen, igen és igen – válaszolja rezignáltan.

- Hát nekem meg nem, nem és NEM!

Az utolsó nem-et már kiabálva mondom. Danielle a szabad kezét a számra tapasztja.

- Csendesebben! – pirít rám.

- Egyébként nincs igazad – teszi hozzá.

Felhúzom a szemöldököm, és várom a folytatást.

- Édesanyád. Ő törődik veled.

Azonnal el akarom utasítani, de nem hagyja.

- Majd’ kisírta a szemét, mikor megtudta. Azonnal idesietett.

- Te mikor jöttél? – kérdezem. Danielle szeme könnybe lábad.

- Én találtalak meg.

Broken heart - I give up part II.

Üdv mindenkinek!

Meghoztam a következő részét Andy történetének. Úgy érzem, le kell szögeznem, nincsenek öngyilkos hajlamaim, ez csak egy történet. :)
Köszönöm a kommenteket az előző részhez! <3

Sok ölelés,
P. xx

I give up part II.

A találkozás után minden kedvem elment a további tanóráktól. Az elmúlt hónapokbanrengeteg módot találtam, hogyan lehet kilógni az iskola épületéből. Most is könnyen megteszem. A házunk felé sétálva a gondolataimba merülök. Már nagyon régóta gondolkodom azon. És most megteszem. Azt hiszem.

Azt mondják az öngyilkosság egy gyenge dolog. Csak gyenge emberek teszik meg. Én nem értek egyet. Aki valaha már komolyan gondolt arra, hogy önkezével kioltsa életét, az tudja, hogy nagyon nagy bátorság és lelki erő kell hozzá.

Minden, amiért addigi életedben küzdöttél, minden, amit megtanultál, eltűnik. Te magad sem leszel. És az összes álmod csak egy álom marad. Egy halott emberé. Szóval kérdem én: megéri? Ilyenkor mindig elbizonytalanodom. Az nem érdekel, hogy kit hagyok itt, kinek fogok hiányozni. De hogy feladjam azt, amiért küzdöttem? Az nem megy.

Reszket a kezem, ahogy a kulcsot a bejárati ajtó zárjába illesztem. Belépek és megcsap anyám parfümjének illata. A válás után vele kellett maradnom. Felmegyek a lépcsőn és benyitok a szobámba. Az állandó dohányzás miatt itt már mindennek cigiszaga van. Kirámolom a fiókomat, és az összes összegyűjtött tablettámat berakom egy gyógyszeres üvegbe. Van itt minden: aspirin, Xanax, meg isten tudja, mi. Az üveget zsebre vágom, és már itt sem vagyok.

Újra az utcákat rovom. A lista tovább íródik a fejemben, azokról a dolgokról, amiket itt hagyok. Régi barátságok, amelyek mára már megszakadtak, mert senki sem tolerálta a zűrös viselkedésem. De azért bennem még tisztán élnek. Pete, Ric és Valerie. Velük nőttem fel, és most nézd meg, hol vannak! Pete-ék elköltöztek, Ric szóba se áll velem, mert egyszer részegen csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, Valerie pedig az iskola éltanulója, aki nem akarja kockáztatni jóhírét, hogy szóba áll velem. A „kemény mag”-ból sincsenek barátaim. Bár azok amúgy sem a barátkozásukról híresek. Ha van valami cuccod, akkor befogadnak. Ennyi.

Észre sem veszem, de már a suliparkolónál járok. Végignézek az autók során. Ismerem mindegyik tulajdonosát. Vagy mégsem. A második sorban áll egy egyszerű fehér Mercedes. Nem a legújabb, de látszik, hogy vigyáznak rá. Rögtön eszembe jut Danielle. A lány, aki miatt itt vagyok. Ez biztosan az ő kocsija. Megszorítom az üveget a zsebemben. Miért? Miért nem hiszik el, hogy én ezt nem élvezem? Állandóan beállva lenni. Leszoknék, de nem tudok. Egyedül nem megy. De senki nem áll mellém. Teljesen lemondtak rólam. Talán még anya bízik bennem, még ő próbálkozik, de inkább bár ne tenné. Pont ő. Aki az egyik oka, hogy itt vagyok.

Leülök az útpadkára, és előveszem a megváltást jelentő üvegecskét. A tabletták hozzákoccannak az üveg falához. A kezem remegése egyre fokozódik. Mélyeket lélegzem a hűvös levegőből. Nem fogom megérni a 18. szülinapomat. Nem fogok eljutni Portugáliába. Nem lesznek gyerekeim. Az álmaim, melyek nem fognak valóra válni.

Lassan letekerem a kupakot. Kiveszek egy tablettát, és megvizsgálom közelről. Kodein. Kiveszek még egyet. Ez Xanax. Végül a tenyerembe borítok vagy tíz különböző „gyógyszert”. Mert ezek már nem azok. Ezek drogok. Orvosok által felírt drogok. Még egy utolsó mély levegő, és beveszem őket. Majd még egy adagnyit. Addig nyelem őket, míg már nem tudok mozdulni. Az elmémet valami furcsa köd lepi el, amin most halkan átszűrődik egy ismerős dallam. A nyelvemen van, hogy mi az, de már nem tudom megnevezni. „Adieu, világ” gondolom utoljára, majd elnyel a sötétség.

Broken heart - I give up part I.

Üdv mindenkinek!

Ezt az irományt még tavaly írtam, decemberben, de a hangvétele miatt nem igazán illett volna a karácsony békéjéhez, szóval csak most publikálom. Ahogy láthatjátok, part I., vagyis hamarosan hozom a part II.-t is.

Kellemes olvasást!

Millió ölelés,
P. xx

I give up part I. 

A füst lassan gomolyog a levegőben. Már nem tudom, hányadik cigarettát szívom. El akarom felejteni a problémáimat. Szüleim válása kiábrándított mindenből. Már nem hiszek az örökkében. Lassan elkábulok, és elalszok.

Reggel késve ébredek, de ez már megszokott. Másnaposan mászok ki az ágyból, és kóválygok le a konyhába. A hűtőn egy cédula fogad.
"Andy, elmentem dolgozni, kajapénz az asztalon, MENJ EL ISKOLÁBA! Anyu xx"

Na igen… Mostanában már ezzel is probléma van. Mániákusan lógok suliból. Egyszerűen csak nem látom értelmét, hogy bemenjek.

Ma mégis összeszedem magam, és harmadik óra közepén beesek. A tanár már abba sem hagyja a magyarázást, csak rámnéz, és biccent. Az osztályból azért még van, aki utánam fordul, ahogy hátramegyek és levágódok az utolsó padba. Ránézek a táblára: 1941, Pearl Harbor. Ezek szerint történelem óra van. Lehajtom a fejem a karomra, és próbálom figyelmen kívül hagyni a hasogatását.

A kicsengő hangja fülsüketítően hasít bele az osztály halk duruzsolásába. A szünetet az udvaron töltöm, dohányozva. Páran csatlakoznak hozzám, a „kemény mag”. Ők csak bosszantásból csinálják. Vagy mert megtehetik. Én csak így érzem „jól” magam. Ha be vagyok szívva. Vagy rúgva. Mindegy.

A szünet elteltével mindenki a termek felé veszi az irányt. Kezemet zsebre vágva, fejemet leszegve „sietek” a biológia terem felé.

- Bocs – motyogom, ahogy érzem, hogy valakinek nekiütköztem.

- Semmi gond – hallom a legtündéribb hangot a világon. Felkapom a fejem, és végignézek lányon. Hosszú, szőke haja és nagy, kék, csodálkozó szeme van. Arcán halvány mosoly jelenik meg.

- Még nem láttalak itt. Új vagy? – kérdezem megbabonázva.

- Igen, ez az első napom.

Már éppen felajánlanám neki, hogy megmutatom az iskolát, mikor egy katonás hang félbeszakít.

- Andy, maga meg mit csinál idekint? Nem órán kéne lennie?

Az igazgató közelebb ér hozzánk, és nagyot szippant a levegőből.

- Már megint be van szívva?

Szólásra nyitom a számat, de belém fojtja mondandómat.

- Ne tiltakozzon, érzem a szagát!

- Te drogozol? – kérdezi az új lány, döbbenten és kiábrándultan.

Belenézek az elítéléssel teli szép szemeibe, és hirtelen felindulásból  képébe vágom:

- Ja. Probléma?

- Igen! – csattan fel, és elkezd a drogok és az alkohol káros hatásairól papolni.

Megragadom a vállát, hogy elhallgattassam. El akarom magyarázni neki, hogy miért csinálom. Hogy nincs olyan ember az életemben, akiért megérné leszokni. De érte megtenném. Első pillantásra beléhabarodtam. De ő elhúzódik. Megvetés és sajnálat ül a szemében.

- Jöjjön, Danielle, intézzük el a papírmunkát, aztán elkísérem a terméhez – töri meg a csendet az igazgató. Otthagynak egyedül a folyosón. Érzem, hogy az, ami ellen idáig küzdöttem, összetörik. Nem akartam érezni semmit többé, és most mégis megdobogtatta a szívem ez a lány, ez a… Danielle. És össze is törte. Nem értené meg, ha azt mondanám, hogy meg tudok változni. Elítélt. Halálra vagyok ítélve.