Caring

Üdv mindenkinek!

Tyűha, ilyen későn se tettem fel részt! Ezer bocsánat érte. (A cím egyébként törődést jelent.)
Nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá, írjátok meg a véleményeteket! <3
Nem is húzom tovább az időt, kellemes olvasást!

Millió ölelés,
P.

Ui.: Megint nincs kép. :|

Caring

Miközben a három ismeretlen férfi kidobta a kocsmából az őrjöngő Pierre-t, Jenny óvatosan felültette a sérült tanárt. A férfi alsó ajkából szivárgott a vér, az arccsontján durva véraláfutás éktelenkedett. A lány óvatosan végighúzta az ujjait a férfi bal szeme alatt.

- Ebből csúnya monokli lesz holnapra – mondta csöndesen Jenny.

Thomas minden fájdalma ellenére elmosolyodott.

- Megérte.

Jenny óvatosan visszamosolygott. Aggódott a férfiért, nem tudta, mennyire súlyosak a sérülései.

- Fel tudsz állni? – kérdezte. Thomas megrántotta a vállát, és megpróbálkozott a mozdulatsorral. Jenny támogatásával sikerült is neki. A lány odatámogatta az egyik bokszhoz, majd leültette. Aztán a rögtönzött kidobóemberekhez fordult.

- Nagyon köszönöm a segítségüket – mondta esetlenül.

- Miss Klavier, nincs mit köszönnie. Az az alak undorítóan viselkedett – jelentette ki egyikőjük.

- Inkább nekünk kéne megköszönni, hogy kidobhattuk – kontrázott a másik, mire mindegyikőjük elnevette magát. Még Jenny is elmosolyodott.

- Maga hogy van? – kérdezték aztán Thomast. Mindenki a férfi felé fordult, aki épp egy szalvétával törölgette vérző ajkát.

- Meglehetősen jól – válaszolt. Mosolyra húzta a száját, de arca fájdalmas grimaszba torzult.

- Thomas! – kiáltott fel Jenny ijedten, de a férfi legyintett.

- Kutya bajom.

---

Miután Jenny és Thomas egyedül maradtak a kocsmában, a lány addig győzködte a férfit, hogy hadd lássa el a sebeit, míg az bele nem egyezett, és fel nem mentek a pub feletti lakásba. Ahogy megérkeztek, Jenny lenyomta a tanárt egy fotelba, és a lelkére kötötte, hogy ne mozduljon el onnan, majd kisietett a fürdőszobába, és magához vette az elsősegélydobozát. Mire a visszaért a nappaliba, Tom természetesen nem volt a helyén, inkább a falra szerelt polcon található tárgyakat vizsgálta. Pár könyv, egy porcelánelefánt és egy réginek tűnő rézkupa porosodott odafent. Jenny letette a dobozt az asztalra, és a férfi mellé lépett. A lány is felpillantott, de őt inkább Thomas érdekelte. Nem értette, hogy az általában magába forduló, a külvilágot kizáró tanár miért esett így neki a festőnek. Mármint, Pierre tényleg szörnyen viselkedett, de az erőszakot soknak tartotta.

Tom lenézett a lányra, és szeretetteljesen elmosolyodott. Szemében annyi imádat csillogott, amennyiről Jenny nem is álmodott. A férfi lehajolt, és a két tenyere közé vette a lány arcát.

- Jen – mondta, vagyis inkább csak suttogta, mint valami imát. – Soha nem hittem volna, hogy valaha még fogok szeretni. És lám. Szeretlek, Jenny. Attól a perctől fogva, hogy először betettem a lábam a Két madárba.

Jenny szóhoz sem jutott. Attól függetlenül, hogy ő maga is szimpatikusnak találta a tanárt, soha nem gondolt arra, hogy talán a férfi többet is érez iránta.

De ő vajon mit érzett?  Hálát, amiért kiállt mellette a részeg festő ellen? Aggodalmat, ahogy meglátta kissé borostás arcán a sérüléseket? Bizalmat? Szeretetet? Annyi átbeszélgetett este után lenn, a kocsmában…

Belenézett Thomas ragyogó kék szemébe, és tudta a választ.

- Én is szeretlek, Tom.

A férfi arcán hitetlenkedés futott át, majd hamar felváltotta az öröm. Adott egy óvatos csókot a lány szájára, de még így is összerándult a gyenge nyomás által felélénkülő fájdalomtól.

- Gyere, hadd lássalak el – mondta Jenny, és kézenfogva a kanapéhoz húzta Thomast.

A férfi megadóan leült, és apró szisszenések közepette tűrte, hogy szerelme fertőtlenítse a horzsolásait.

- Holnap ráérsz? – kérdezte egyszercsak.

Jenny meglepetten nézett rá.

- Igen – válaszolta. – De csak hét után – tette hozzá sietve.

- Akkor fél nyolcra foglalok asztalt az Elizabeth étterembe. Az úgy jó neked?

- Tökéletes – mosolygott Jen.

- Akkor ez egy randi – mondta Thomas boldogan.

- Akkor ez egy randi – mondta Jenny, ha lehet, még boldogabban.