People

Üdv mindenkinek!

Közérdekű információkkal kezdenék: először is, a blog kapott pár díjat az elmúlt héten, amit itt is szeretnék megköszönni. Nagyon aranyosak vagytok, hogy így támogattok. :)
Másik dolog: ezentúl szombatonként fogom feltölteni a fejezeteket.
Tehát itt is vagyok. Thomas szemszög, E/1, jelen idő. A kérdés az, a következő fejezetet naplószerűen írjam? Vagy inkább egy Jenny-Peter/Pierre beszélgetésre lennétek kíváncsiak?
Kérlek, jelezzétek egy kommentben! :) Úgysem fog senki írni. :( 
Nem is húzom tovább, kellemes olvasást!

Millió ölelés,
P.

People

Azt szeretem a Két madárban, hogy sosincs nagy forgalom. Nyugodtan elüldögélhetek itt, a sarokban álló bokszban, ahonnan remek kilátás nyílik az utcára és a helyiségre is. Megkavarom a rumos kávémat, és beleiszok. Jenny határozottan fejlődött a forró ital elkészítésében. Mindeközben fél szemem a furcsa, művész kinézetű férfira szegezem, aki épp egy harminc-harmincöt körüli nőt próbál a bűvkörébe vonni. A hölgyemény nekem háttal ül, így nem láthatom, milyen reakciót vált ki belőle a férfi udvarlása. Habár gondolom nem bánja, hiszen még állt fel az asztaltól, és hagyta ott őt.

A férfi most megvillantja a mosolyát. Felpattan a székről, közben a nő is felkászálódik. Meg kell hagyni, nagyon csinos. A művész úr körülhízelgi, majd megvárja, míg a hölgy fizet, és elindulnak a pub egy hátsó részébe, gondolom, egy titkos bejárathoz Pierre lakásához. Merthogy a nevezetes személyben felismertem Jenny egyik szomszédját, a nagy nőcsábászt festőt.

Nagy felcsóválás közepette fordulok vissza a noteszemhez, ami előttem fekszik az asztalon. Már rég nem számolom, hányadik „naplóm”-nál járok. Csak ezeknek a könyvecskéknek mesélem el, mi történt velem, többnyire mesés formában. Talán gyerekkönyv-írónak kéne mennem…

Gondolataimból a kocsma bejárati ajtajának nyikorgása ránt ki. Egy húsz év körüli lány oson be a résen. Körül sem néz, rögtön a pulthoz megy. Ismerősnek tűnik az arca, de persze az is lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy csak egy leányzó, akit már láttam a hosszú esti sétáim egyikének alkalmával. Furcsa, rövid haja van a lánynak, olyan, mintha magának vágta volna le. Jenny arcára is kiül a döbbenet, ahogy meglátja látogatóját. Hiszen nyilvánvalóan hozzá jött a lány. Ezek szerint lehet, hogy itt láttam, a kocsmában?

Végülis, miért ne lehetne? A délutánjaim mind itt töltöm, még a dolgozatokat is itt javítom. Felhörpintem a maradék italom, aztán a pulthoz sétálok. Ahogy közeledek, fojtott veszekedés hangja üt meg. Egy pillanatra elbizonytalanodom: talán mégsem kéne odamennem, de ebben a pillanatban Jenny felém fordul, és felteszi arcára a leggyönyörűbb mosolyát. Bár ne lenne olyan hamis.

- Szia, ne haragudj a zavarásért, kaphatnék még eggyel? – nyújtom feléje üres bögrémet.

- Persze, máris hozom – mondja ő, és eltűnik a belső helyiség felé. Rápillantok a mellettem ülő lányra. Kicsit kinyúlt, nagy, barna pulcsit visel. Egyszerű, világos farmerbe bújtatott lábát lassan lóbálja. Felnézek, és meglepődve veszem észre, hogy a lány barna szemei engem vizslatnak. Halkan megköszörülöm a torkom, és kezet nyújtok:

- Thomas Pattson vagyok.

Az idegen ódzkodik egy kicsit, de végül puhán az a kezembe csúztatja a tenyerét.

- Samantha White, de csak szólítson Samnek.

- Oké, Sam. Te meg nyugodtan tegezhetsz.

Sam halványan elmosolyodik. Aztán, mintha valami szörnyű bűncselekményen kapta volna magát, leolvad az arcáról a tündöklés.

- Meg is hoztam – tér vissza társaságunkba Jenny, kezében egy bögrényi rumos kávéval. Hálálkodva fogadom el, majd a bokszom felé veszem az irányt. Indulás előtt azonban nem feledkezem meg arról, hogy még küldjek egy biztató mosolyt újdonsült ismerősöm felé. 

---

Röpke félóra múlva Sam már velem szemben üldögél, és a történeteimet olvassa. Nem árultam el neki, hogy ezek mind valós dolgokon alapszanak. Ő csak kitalációknak hiszi. De még így is nagy lelkesedéssel forgatja a lapokat.

- Zseniálisan írsz – lelkendezik. Arcán hatalmas mosoly ül, ami nagyon eltér azoktól a könnyes szemektől, amikkel idejött hozzám. Nem érdeklődtem meg, mi történt. Mi közöm lenne hozzá? Amúgy meg, ha akarja, majd elmondja.

- Köszönöm – mi mást tudnék erre mondani?

- Jártál már ezeken a helyeken? – kérdezi nagy érdeklődéssel. Ez már személyes kérdés, nem vagyok benne biztos, hogy válaszolni akarok. De most az egyszer a testem előbb cselekedik, mint ahogy az agyam a gondolatmenet végére ért volna.

- Igen, mindenhol. Sokfelé voltam már. Szeretek utazni.

Csillogó szemmel néz rám.

- Én még sehol sem voltam Londonon kívül – vallja be. Lassan bólogatok, csakhogy mégis válaszoljak valamit a kijelentésére. Sam közben visszamerült a noteszomba, én pedig belekortyolok a kávémba.

Egy isteni sugallat hatására a pult felé pillantok. Jenny int egy aprót.

- Bocsáss meg – állok fel az asztaltól. Megfogom a bögrémet – mert anélkül nem megyek sehova -, és odasétálok Jenny-hez.

- Thomas – kezdi, ahogy odaérek – Nem tudom, hogy Sammy mit mondott, de most kábé a felét se hidd el, annak amit beszél. Hatalmas krízisen megy keresztül, úgy érzi, most teljesen meg akar változni. Kérlek, ne hagyd, hogy hülyeséget csináljon.

- Értem – válaszolom diplomatikusan. Nem kérdezősködöm, ő dolguk. De lányra vigyázok.

Visszaballagok az asztalhoz, ahol Sam még mindig bele van merülve az irományaimba. Nagyon örülök, hogy előrelátóan mindenkinek adtam egy álnevet, így nem lesz gyanús, mi is áll a szavak mögött.

„2013. 05. 14.

Timothy álmodozva nézi a város rohanó forgatagát. Valahol legmélyen, még vágyik arra, hogy őt is elnyelje ez az embertömeg, de ezt nem vallja be magának. Egy kicsit szeretne már visszatérni az életbe. Nem azért, mert unná az egyedüllétet, ó dehogy! Nagyon is élvezi ő ezt az életformát. Csak a pincér kisasszonynak ne lenne olyan gyönyörű mosolya. Egészen elvette az eszét.”

Broken

Üdv mindenkinek!

Meghoztam a következő fejezetet. Ez egy különleges fejezet, két okból is: nem terveztem, hogy ezt a részt beleírom, főleg nem Samantha szemszögéből. Bizony, ez E/1-ben íródott, a festést követő napon!
Kellemes olvasást!

Millió ölelés,
P. xx

Broken

Az eső halkan kopog az ablakon. Odakint fekete felhők tornyosulnak az égen. Az egész olyan nyomasztó látványt nyújt, bár lehet, hogy csak a saját bűntudatom beszél. Villám villan, majd megdörren az ég. Összébb húzódom az ágyon. Magzatpózban fekszem a takaró alatt, és megpróbálok nem az elmúlt nap eseményeire gondolni.

Nem tudom, hogyan csinálta Pierre, de teljesen levett a lábamról. És mégsem lehet azt mondani, hogy ő csábított el. Az egész az én hibám volt. Elhittem, hogy lehet egy mesébe illő életem emellett a férfi mellett. Azt hittem, ő az életem szerelme. Hogy tévedhettem ekkorát? Csak arra kellettem neki. Csak még egy buta liba voltam, akit könnyedén megkaphatott. A szégyenérzet és a szomorúság kavarog bennem. Sírni szeretnék, de nem tudok, a szemeim szárazak.

Újra csak az esőcseppeket hallgatom. Fáradtság vesz erőt rajtam, és elalszom.

De nem pihenek sokáig, pár perc múlva már újra a szobám szemközti falát bámulom. Sokadik órája teszem ezt, és már nagyon unom, hogy ugyanazon a dolgokat nézem. A hátamra fordulok, és a plafont kezdem el szemlélni. Ez sem volt jó ötlet. Szinte érzem, ahogy Pierre a nyakamat csókolgatja. Lerúgom a takarót, és felülök. Az arcomat a tenyerembe temetem. A vállig érő hajam idegesítően csiklandozza a bőrömet. Felpattanok, és a fürdőszobába trappolok. A tükörből egy teljesen másvalaki néz vissza rám. Sápadt  arc, kétségbeesett, de mégis eltökélt szemek. Kiveszem a kisollót a fiókból, és a hajamnak szegezem. Valamit tennem kell. Nem járkálhatok úgy, mintha semmi nem történt volna. Hülyeséget csináltam. És most is azt fogok.

Lenyisszantom a tincsek végét. Újra és újra. A világosbarna loknik csak gyűlnek a fehér négyzetekkel kirakott padlón. Nem állok meg addig, míg a hajam nem egészen fiús. Ekkor leteszem az ollót, és elmosolyodom. Sokkal jobb! Visszamegyek a szobába. A tegnap viselt ruháim a földön henteregnek. Egy világossárga blúz és egy farmer. Sokáig gondolkodom, mit kéne velük csinálnom. Végül egy drasztikus lépés mellett döntök. Elégetem őket.

A sötét füst kigomolyog a nyitott ablakon a borús London atmoszférájába. Ahogy elnézem a szemetesben égő ruhadarabokat, furcsa nyugalom száll meg. Már nem aggódom azon, hogy mi történt, már csak a jövőbe nézek. Tudom, mit akarok. Utazgatni. El akarok utazni, messzi városokba, új embereket megismerni, új barátságokat kötni. Meg akarok győződni arról, hogy nem mindenki olyan, mint Pierre. Hogy vannak még rendes emberek, akik nem használják ki a másikat.

Az esőfüggönyön keresztül idehallatszik a Big Ben hangja. Délután kettőt üt az óra. „Tik-tak, szólt az vekker/És megkondult a Big Ben.” Néha olyan művészi vagyok…

Szeretek verseket írni. Megnyugtatnak. Sokkal jobban esik leírni a dolgokat, mint elmondani valakinek. Mert ezt kinek mondanám el? A szüleim megvetnének érte, Karen meg teljesen belelkesedne, és elmeséltetné az egészet velem, amire semmi szükség nincsen. Talán Jenny-nek mondhatnám el, hiszen ő ismeri Pierre-t. Ő megértene. Vagy mégsem? Lehet, hogy pont azért, mert ismeri a festőt, ő is csak megvetne, és már csak a férfi egy újabb szerzeményét látná bennem.

Ezt csak egyféleképp deríthetem ki. Ha elmegyek a Két madárba. 

Like An Artist

Üdv mindenkinek!

Még egyszer is szeretnék bocsánatot kérni, hogy előző héten nem tettem fel új részt.
De most itt vagyok, és végre meghoztam azt a bizonyos részt, amit mindenki várt. A vége nem olyan lett, mint terveztem, ezért lesz egy plusz fejezet a történetben. :)
Kellemes olvasást kívánok!

Millió ölelés:
P. xx

Like An Artist

A virágbolt és a kocsma közel voltak egymáshoz, így a két fiatal hamar odaért.

- A hátsó ajtón megyünk fel, ugye nem baj? – kérdezte Peter udvariasan. Samantha meglepődve nézett rá:

- Nem is tudtam, hogy van hátsó ajtó.

Pierre titokzatosan mosolygott.

- Ez afféle „művészbejáró” – mondta, majd kinyitotta a ház ajtaját a lány előtt. Samantha kicsit hunyorgott, ahogy a tavaszi napfényes utcáról belépett az árnyékos lépcsőházba. A bennlévő hűvös levegő finoman megborzongatta a lányt. A férfi előrement, és kinyitotta a lakás bejárati ajtaját. Samantha kíváncsian kukkantott be.

- Ne hülyéskedj, gyere már be – nevetett fel Peter, ahogy meglátta, hogy kis vendége milyen elesetten áll az ajtóban. Samantha ezután megemberelte magát, és besétált a festő birodalmába. A lakásban, nem meglepő módon teljes festékszag uralkodott. De jó értelemben. Az embernek egészen kedve támadt alkotni valamit. A hófehérre meszelt falakon színes festékfoltok virítottak. A szőnyegen frissen festett festmények száradtak.

- Látom, ma már dolgoztál, nem is keveset – jegyezte meg Samantha. Pierre körbenézett.

- Ha ez a munkám, akkor én vagyok a legszerencsésebb ember a világon – mondta vidáman. Az egész lénye repdesett az örömtől. A fejében száguldoztak a jobbnál jobb ötletek. Már csak fel kellett vázolnia a lánynak.

- Helyezd magad kényelembe – intett a kanapéra. – Kérsz valamit inni?

Samantha tagadólag megrázta a fejét, és lehuppant a mutatott ülőalkalmatosságra.

- Hogyan képzeled el a képet? – kérdezte. Pierre megköszörülte a torkát, és kérdésre kérdéssel válaszolt.

- Mennyire vagy szégyenlős?

Samantha összeráncolta a homlokát.

- Mit tervezel?

- Arra gondoltam, hogy összevizezhetnénk a hajadat, meg téged magadat is, és tarthatnál egy virágot így. Vagy így – mutogatta a festő. De a lány leragadt annál a résznél, hogy meztelenül kéne pózolnia Pierre-nek. Vagyis… Ha össze kell vizeznie magát, akkor le is kell vetkőznie, nem?! Mielőtt még túlságosan továbbszőtte volna a gondolatot, megkérdezte a férfit.

- Hát persze! Annyira tökéletes tested van, bűn lenne ruhában lefesteni téged! – felelte az.

Aztán észrevette a bizonytalanságot a lány arcán. Letérdelt elé, és megfogta a kezét.

- Samantha. Te vagy az egyik legtökéletesebb lány, akit valaha láttam. Komolyan mondom. Sok lányt lefestettem már, de ruha nélkül – csak alig párat. De Te megérdemelnéd.

Addig néztek egymás szemébe, míg Samantháéból teljesen eltűnt a kételkedés.

- Merre találom a fürdőszobát? – kérdezte halkan. Pierre egy apró puszit nyomott a lány arcára, és csak utána felelt.

- A folyosón jobbra.

Samantha felállt, és egy kicsit ingadozó léptekkel elindult a helyiség felé. Könnyen megtalálta, nehéz is lett volna eltéveszteni. Becsukta maga mögött az ajtót, és lepillantott a zárra. Hálásan vette észre, hogy benne van a kulcs. Kettőt fordított rajta, majd leült a hideg kőre.

Nem tudta elhinni, hogy ez tényleg vele történik. Küzdött benne a régi naiv, visszahúzódó lány, és valami új, valami más. Szeretett volna vonzó lenni, szerette volna elcsábítani Pierre-t. Belenézett a falon függő egészalakos tükörbe. Apró szája egy vékony vonallá vált, ahogy összeszorította. Lassan vetkőzni kezdett. Mikor már nem volt rajta semmi, belépett a zuhanyfülkébe, és megnyitotta a csapot.

---

Eközben Pierre felállította a festőállványt, és színeket kevert. Mikor meghallotta a vízcsobogást, elégedetten mosolyodott el. Még mindig formában vagyok – gondolta, és halkan fütyörészni kezdett. A zuhanyrózsa elzárásával beálló csendet is csak azért vette észre, mert a parketta megreccsent a lány közeledő léptei alatt. Samantha körbetekerte magát egy fehér törölközővel. Világosbarna haja csapzottan hullott a vállára. Pierre gyönyörködve nézte ezt a csodálatos tüneményt. Samantha észrevette az apró csillagokat a férfi szemében, és azonnal el is pirult. A festő odanyújtotta neki a virágot. Kezük összeért, mikor a lány átvette a liliomot, és képzeletbeli szikrák pattantak ki ujjaik közül. Pierre rásimította a tenyerét a lány kézfejére. Samantha nem húzta el a kezét. Végtelennek tűnő másodpercek után Peter megköszörülte a torkát, ezzel megtörve a varázst kettejük között.

- Készen állsz? – kérdezte a lánytól, csak úgy mellékesen. Samantha bólintott. A festő a szemközti falnál elhelyezett székre mutatott:

- Kérlek, foglalj helyet.

Samantha leült, és eligazgatta magán a törölközőt.

- Ugye tudod, hogy le kell venned magadról? Vagy legalábbis felülről biztosan? – kérdezte a férfi. A lány megköszörülte a torkát, és egyik karjával a melleit takarva lerángatta a felsőtestéről a fehér pamutdarabot.

- Remek – mondta Pierre -, most fogd a virágot a jobb kezedbe, és emeld fel az ajkaidhoz! Így, nagyon jó! A bal válladat tedd egy kicsit előrébb! Zseniális vagy!

Megpördült a tengelye körül, és visszarohant az állványhoz. Megragadta az ecsetét, és festeni kezdett.

Órákig festett és festett. Néha tartottak pár perces szünetet, ekkor Samantha mindig gondosan ügyelt arra, hogy visszahúzza magára a törölközőt. A harmadik alkalommal Pierre mosolyogva térdelt le a szék mellé.

- Drága, egyetlen Samantha! Olyan hibátlan tested van, mondd, miért nem hagyod, hogy más is gyönyörködjön benned? Miért hagyod mindet magadnak?

A lány kacéran pillantott rá a férfira. És ekkor Pierre tudta, hogy nyert ügye van.