Florist Girl

Üdv mindenkinek!

Mivel úgyis bagoly vagyok, ezért úgy döntöttem, hogy ismét egy nappal, vagyis inkább féllel, korábban hozom a heti részt. Amiben most már történnek is dolgok! Az is igaz, hogy az ez utáni megint csak szereplő bemutató lesz, de aztán ígérem, utána sokáig élvezhetjük a történet folyását.
Nem is húzom tovább az időt, kellemes olvasást!

Millió ölelés,
P.

Florist Girl

A rádióból halk jazz szólt. A Két madár pubban csak pár ember lézengett. A hatos számú bokszot három, ötven év körüli férfi foglalta el. Talán még a hadseregben találkoztak és ott kötöttek egy életre szóló barátságot. Vagy az iskolapadban küzdöttek közösen a számok és betűk hada ellen.

Rajtuk kívül még Peter üldögélt törzshelyén, a legbelső bokszban. Csak különleges alkalmakkor hagyta el ezt a helyet és ült máshova, általában egy szép, magányos hölgy mellé. Jenny a pult mögött könyvelt. Néha csak nagyon nehezen tudta fedezni a kiadásokat. Közel sem volt annyi vendég, mint azt szerette volna. Most azonban meglehetősen jó hónapot zárt, aminek nagyon örült. Szeretettel nézett végig a helyiségen, és összetalálkozott a szeme Peterével. Összemosolyogtak, majd az ajtó nyílásának hangjára mindketten arra fordultak. Az ajtón először egy nagy csokor tulipán sétált be. A lány, aki hozta, Samantha, a közeli virágbolt egyik eladója volt. Hatalmas tehetsége volt a bokrétakészítésben, valódi remekműveket tudott alkotni. Jenny régóta ismerte, és a szívébe zárta Samanthát. Pierre párszor találkozott vele futólag, de még sosem nézte meg magának. Ám most, ahogy színes virágok kiemelték sápadtságát, megakadt rajta a szeme. Samantha a tulipánokat egyenesen Jenny kezébe nyomta.

- Ajándék, tőlem – mondta a virágkötő lány. – Olyan sötét ez a helyiség, igazán feldobhatnád pár színnel néha.

- Samantha, édes, tudod, hogy így sokkal kocsmásabb feeling-je van… - kezdte Jenny, de egy férfihang belefojtotta a szót.

- Ugyan, Jen, akinek van egy kis érzéke hozzá, látja, milyen jól nézne ki. És Neked van, nem is kicsi! – hízelgett Pierre. Jenny egy gyilkos pillantást lövellt felé, mire amaz elmosolyodott.

- Gyerünk, csajszi, hozz egy vázát! – sürgette meg a kocsmatulajdonost. Jenny lemondóan sóhajtott, és elment valamiféle virágtartó edényt szerezni.

Miközben ő a tulipánoknak keresett vázát, a festő Samanthával kezdett foglalatoskodni. Nem sok olyan ember akad, aki ellen tud állni Pierre-nek, mikor udvarol. Fűt-fát ígér, és a csillagokat is képes lehazudni az égről. Samantha csak pirult, és mikor a férfi felajánlotta, hogy fest egy képet róla, azonnal igent mondott. Mint egy végszóra, ekkor ért vissza Jenny egy porcelánvázával.

- Ne tudjátok meg, mennyi minden van a hátsó szobában! Peter, te tettél az ablak alá egy doboz szalmakalapot?

Pierre és Samantha összenézett, majd egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Végül Jenny sem állta meg anélkül, hogy el ne mosolyodott volna.

- Honnan lenne nekem egy doboz szalmakalapom? – kérdezte a festő, mikor végre levegőhöz jutott. – És egyébként is, mit kezdenék annyival?

- Nem tudom, de te hozol be mindig egy csomó felesleges cuccot, mint múltkor azt az ősrégi monociklit!

- Nem tudom, miről beszélsz – vágott hirtelen nagyon ártatlan arcot Peter, Samantha pedig elnevette magát. Jenny szeme cikázott a két szemben ülő személy között. Nagyon rossz érzése támadt.

- Nos, Samantha, köszönöm a virágokat. Máris kirakom őket – mondta végül, és megtöltötte a vázát vízzel. A pult szélére állította, és beleállította az ajándék csokrot. A virágárus lány mosolyogva nézte, majd elbúcsúzott tőlük, mondván sok dolga van még. Pierre elkísérte az ajtóig, és váltott vele pár szót.

Mikor visszaért, egy nem túl vidám Jenny várta.

- Kérlek, mondd azt, hogy nem ajánlottad fel neki, hogy festesz róla egy képet.

- Nem tettem ilyesmit – válaszolt Pierre nyugodtan. A lány gyanúsan méregette.

- Most hazudtál? – kérdezte végül.

- Természetesen! – válaszolta a festő még mindig nyugodtan, egy árnyalatnyi pimaszsággal a hangjában.

- Peter, te is tudod, hogy Samantha a barátnőm. Esküszöm, ha csak egy ujjal hozzáérsz, nagyon megbánod – fenyegette meg Jenny a barátját, aki nem vette őt túl komolyan.

- Nyugi van, drága. Ha nem, nem. Megígérem, hogy nem fogok felajánlkozni neki.

Mikor a lány beleegyezően bólintott, Pierre kajánul elmosolyodott.

- De az nem azt jelenti, hogy vissza fogom utasítani, ha ő ajánlkozik fel. 

Peter "Pierre" Austin Davis

Üdv mindenkinek!

Tudom, még csak kedd este van, viszont ha a holnapi napom megint olyan hülyén alakul, akkor megint késnék, szóval inkább felrakom most.
Ebben a részben Petert ismerhetitek meg. Jó olvasást!

Millió ölelés,
P.

Peter "Pierre" Austin Davis

Peter „Pierre” Austin Davis a Két madár kocsma törzsvendége. A szabadúszó festő huszonöt éves, szingli és ezt nagyon nem bánja. Londoni családból származik, szülei mindketten nagyon elfoglalt banki ügyintézők voltak, akiknek sosem volt idejük a fiukra. Peter az iskolában nem teljesített jól, csak a művészi órák érdekelték. Mikor tizenöt lett, elszökött otthonról és a saját életet kezdett. Olcsó motelekben szállt meg, nappal büfékben dolgozott, éjjel pedig szenvedélyének élt: festett.

Így ment ez három éven keresztül, mígnem egy este a híradóban a következő szalagcímet olvasta: „Tragikus baleset az M3-as autópályán. Egy szürke Opel Corsa a szalagkorlátnak csapódott. A sofőr és az anyósülésen ülő utas azonnal meghalt.” És mutatták az összeroncsolódott autót. Azt az autót, ami a Davis családnak már Peter kiskora óta megvolt. Az akkor tizennyolc éves fiú azonnal vonatra szállt, és hazautazott Londonba. Részt vett szülei temetésén, habár a rokonok nem nézték jó szemmel. „A tékozló fiú”, csak így emlegették. A szülők a végrendeletükben az összes vagyonukat a feleség húgának családjára hagyták, kivéve a házat. Az Peteré lett. Ám a fiú hamar pénzé tette azt, és újra lelépett. Önpusztító életmódba kezdett. Ivott, dohányzott és laza erkölcsű nőkkel múlatta az időt addig, amíg a ház eladásából származó összes pénz el nem elfogyott.

Ekkor kezdett el komolyan festeni, amit a mai napig is csinál. Jópár képét el is adta már. Ha épp nincs kapás, beáll bolti eladónak vagy pincérnek. Vagy bárminek, amihez egy kicsit is konyít. Így találkozott Jenny-vel is. Mindketten az Arany Szekér étteremben pincérkedtek. Jenny azonnal kiszúrta a fiút, és beszélgetésbe elegyedett vele. Kezdettől fogva jól kijöttek egymással. Aztán Jenny megvette a Két madarat és minden idejét annak szentelte. A sors keze volt, hogy egy nap mégis összefutottak az utcán. Kiderült, hogy Petert kirúgták az étteremtől, így nem tudja fizetni az albérletét. Jenny felajánlotta neki az ő otthona melletti lakást, ami üresen állt. Kicsit lepukkant állapotú volt, de olcsó. Peter kapott az alkalmon és maradék pénzén, valamint a Jenny-től kapott kölcsönön megvette a Palace Street 9. egyik első emeleti lakását.

Azóta is ott lakik, habár inkább csak hálni jár oda. Ha van egy kis szabadideje, a Két madárban üldögél, és a vendégeket szórakoztatja. Régi vágya, hogy szerezzen egy zongorát a kocsmába. Egyébként nagyon elfoglalt ember. Van, mikor hajnalban felkel, fogja a festőszerszámait, és a nyakába veszi a várost. Van, hogy napokig nem tér vissza. És hogy mit csinál? Nos… Úriember ilyenről nem beszél. De azt azért az egész környék tudja, hogy Pierre nagy rajongója a női nemnek, így nem nehéz kitalálni, merre jár. És az is tudnivaló, hogy a női nem is ugyanannyira lelkesedik Peter világosbarna tincseiért, átható zöld szeméért, kisfiús mosolyáért.

Ha már itt tartunk, gondolom felmerült a kérdés bennetek, történt-e valaha valami Jenny és Peter között. A válasz: nem. Peter és Jenny barátok, akiknek megvan a saját életük, és jobbnak látják nem belesétálni a másik ágyába. Akarom mondani: életébe.

Jenny Klavier

Üdv mindenkinek!

Gyors leszek: itt az új rész.
...
Haha, na jó, annyit hozzáteszek, hogy bocsánat a késésért, tegnap akartam felrakni, de olyan sok minden van mostanában, hogy meghalni se lenne időm. :S Ami azért jó is, hiszen nem akarok meghalni. :)
No, de most már tényleg itt az első "fejezet".

Millió ölelés,
P.

Jenny Klavier

A Két madárhoz címzett kocsma tulajdonosa és pultosa a huszonegy éves Jenny Klavier. Német családból származik, a szülei még a lány kiskorában disszidáltak Nagy-Britanniába, így ő már nem is emlékszik a német hon vadvidékes tájaira. Mikor tizennyolc évesen befejezte az középiskolát, nem ment egyetemre, inkább dolgozni kezdett, hogy valóra válthassa régi álmát: hogy legyen egy saját kocsmája. A szülők ezt nem nézték jó szemmel, és pár hónapig tartó állandó veszekedés után Jenny elköltözött tőlük, és többé nem is nézett feléjük.

Egy diákszállóban lakott sokáig, majd megvette első saját lakását, London egyik legrégibb kerületében. Pár hónapja a közelben lévő fogadó ajtajára kikerült az ELADÓ tábla, és Jenny gondolkodás nélkül benyitott. Azonnal beleszeretett az akkor még sokkal rosszabb állapotban lévő helyiségbe. A tulajdonostól megtudta, hogy azért adja el, mert elköltözik, és a lakása is megüresül az épület első emeletén, ami szintén eladó. Jenny félve kérdezte meg a pub árát, de meglehetősen jó ajánlatot kapott. A tulaj hamar rájött, hogy valószínűleg a lány a legjobb esélye túladni a fogadón, ezért még lejjebb vitte az árat, és a lakást is hozzácsatolta. Alig egy hónap múlva Jenny elmondhatta magáról, hogy a Palace Street 9. alatt álló vendéglátó-ipari helyiség, valamint az a fölött található lakás büszke tulajdonosa. Már „csak” a bútorzatot kellett szereznie és vendégeket toboroznia. A bokszokat egy piacon vette, a székek és az asztalok pedig csak átfestésre kerültek. Eltelt fél hónap, és a kocsma megnyílt. A környék „alja” hamar rájött, hogy Jenny-vel nem jó viccelni, így el is kotródtak, és mára már csak olyanok járnak a Két madárba, akik fizetni is tudnak.

Jenny mindezt megnyerő külsejével és modorával érte el. A soha le nem olvadó mosolyával mindenkit levesz a lábáról. Sötétbarna hosszú haját általában kibontva hordja, zöldesbarna szeme mindig merészen villog. Az a fajta tűz ég benne, amivel könnyedén megégethetik magukat az emberek, de úgy tűnik a lánynak erről fogalma sincs. Nem hagyja, hogy bárki kitoljon vele, már az iskolában is gyakran visszaszólogatott a tanárainak. De aki kedves hozzá, ahhoz ő is ugyanígy viszonyul. Mindenről megvan a maga véleménye, szabadszájú, igazi brit, attól függetlenül, hogy a német nyelvet is folyékonyan beszéli. Nem túl magas, de ezt kompenzálja sosem apadó energiája.

Hitelbe nem ad piát, maximum szomszédjának, Pierre-nek (polgári nevén Peter Austin Davis), aki csupán művészi álnévnek használja eme francia nevet. De erről majd később.

Jenny megvesztegethetetlen, és bármiféle verekedés tör ki a pubban, a verekedők biztosak lehetnek abban, hogy többet nem teszik be a lábukat a Két madárba. Szigorú rendet tart, de azt hiszem egyetérthetünk, hogy ezt érdemes is egy kocsmában.

Ez hát Jenny Klavier, történetünk egyik főszereplője.

Prologue

Üdv mindenkinek! 

Meg is hoztam a Prológust, amiben megismerjük a helyszínt és annak történetét. Oldalra felkerült egy kép is, körülbelül így képzelem el én, de persze mindenkinek a maga ízlése. :) 

Millió ölelés,

P.

Prologue

A Két madárhoz címzett kocsma London egyik leglepusztultabb negyedében várja vendégeit. A közeli romos házak ablakai vakon tekintenek a járókelőkre, a betonon üvegtörmelék veri vissza a Nap gyenge sugarait. Tavaszodván a környék egyre színesebbé válik. Lerázza magáról a tél utolsó szürke foszlányait, és visszatér belé az élet. Az utcákon megkésett úriemberek szedik a lábukat, és kerülgetik az alkoholszagot árasztó, dülöngélő, kétes egyéneket.

A Két madár kocsmának egy kétemeletes ház alja ad helyet. A cégér büszkén hirdeti a nevet, és az olvashatósága azt is elárulja, hogy a pub nemrég nyílt. Az ajtón belépve az első dolog, ami a szemünkbe ötlik, a hatalmas pult és a bárszékek. A bal oldalon találhatók az asztalok, a fal és az ablak mellett pedig szorosan pár kopottas boksz is árválkodik. A jobb oldali falat a kocsma felett lakó festő képei díszítik. Az egész helyiségen látszik, hogy nagy gonddal válogatták össze a bútorzatot. Remek ízlésről tanúskodik minden részlet. Az asztalok sötét fából készültek, a bokszok ülőhuzata sötétvörös bőr. A pult mögötti polcok telítve vannak különböző alkoholos italok üvegeivel. A pult mellett található lépcső összeköti a kocsmát az épület első emeletével, ahol a kocsma tulajdonosa is lakik.

Habár a kocsma alig pár hónapos, az épület, ahol található, hosszú történettel rendelkezik. Sokáig London egyik legszebb kerülete volt ez, de a második világháborúban a németek szinte a földig bombázták. A háború után pedig a városvezetőség majdhogynem már nem is foglalkozott ezzel a negyeddel. Új városrészek emelkedtek, modernebbek és tisztábbak. A menthetetlenségig rombolódott házakat lebontották, az épebbeket úgy-ahogy rendbe hozták. Ma már csak nagyon kevés épület mutatja ugyanazt az arcát, mint fénykorukban. Az egykori drága lakásokat ma már potom árakért adják ki. És amelyeket elfoglalt a patkány- és csótánytársadalom, a hajléktalanok lakják.

De senkit ne ijesszen el a romos környezet! Élnek itt rendes emberek is, rendes munkával, lakással, élettel. Ilyenek történetünk főszereplői is. 

Nyitási

Üdv mindenkinek!

Újabb blogot nyitottam, egy művészibbet, ha szabad így kifejeznem magam. Hamarosan felrakom a prológust és ebben a történetben talán már megismerjük azt az oldalamat is, amelyik jó a személy- és tájleírásokban. Ki tudja? :)

Millió ölelés,
P.