I'm Sorry

Üdv mindenkinek!

Visszatértem! El sem hiszitek, mennyit szenvedek mostanában az írással. Van mikor úgy érzem, hogy meg tudnék írni egy egész könyvet, de van, mikor egy betűt nem tudok írni. Szóval csak ezért késtem. Megint. :(
Viszont van egy kérdésem újfent: Feltegyem a maradék fejezetcímeket vagy ne? Kérlek, írjátok meg lent (a véleményetekkel együtt). <3

Millió ölelés,
P. xx

I'm Sorry 

Az eső újra rákezdett, miközben Peter és Samantha csendben ültek a lány lakásán. Előttük az asztalon két virágmintás bögrében még épphogy meleg tea gőzölgött.

A férfi arcán már megszáradtak a könnyek, de a szeme még furcsán csillogott. A megtört festő fáradtan pihegett. Sosem beszélt még senkinek magáról és a múltjáról ilyen őszintén, min azt előbb tette a lánynak. Nem is értette igazán, miért mondta el neki. Talán azért, mert ott a kocsma előtt Samantha, nem törődve kettejük múltjával, odament hozzá és megpróbálta megvigasztalni. Vagy mert miután sikerült fékeznie szaggatott légzését, a lány felinvitálta magához egy kis megnyugtató teára. És Peter elfogadta, mert szüksége volt valakire, aki törődik vele. Egész életében egyedül volt, soha nem sikerült megállapodnia.

Peter kilencvenkilenc százalékig biztos volt benne, hogy ha a lány nem segít neki, valami irtózatosan nagy hibát követett volna el. Habár egyet már tett. Valószínűleg soha többé nem fogják beengedni a Two Birds Pubba, attól függetlenül, hogy milyen jó barátok Jenny-vel.

„Hogy nekemugrott az az őrült tanár” – gondolta Pierre.

- Vagy csak őrülten szerelmes – felelt Samantha a férfi kimondott gondolatára. Peter kérdőn nézett a lányra.

- Jaj, ne már, hogy nem tűnt fel? – nevetett Samantha. – Teljesen bele van habarodva Jenny-be. Még én is észrevettem.

A férfi elgondolkodva bólogatott. Igen, így már érthetőbb. Csak ezt én ezt miért nem vettem észre?

Mikor feltette hangosan a kérdést, Samantha egy szelíd mosollyal az arcán válaszolt.

- Mert te mindig is csak saját magaddal voltál elfoglalva. Mert számodra nem létezik más, csak önmagad. Ja, meg azok a nők, akiket elbűvölsz, aztán összetörve otthagyod őket.

- Úgy beszélsz, mint Jenny. Mi történt veled?

Samantha nagyot sóhajtott, és hátradőlt a kanapén.

- Tudod, sokat gondolkodtam. Rólad. Rólam. Rólunk. És rájöttem, hogy hülye voltam. Hülye voltam, mert azt hittem, benned meg lehet bízni. De persze tudhattam volna… Nem, tudod mit, nem.

A tenyerébe temette az arcát. Peter feszülten figyelt, hogy minden szót halljon.

- Nem bánom, hogy megtörtént. Mert most már ez is hozzám tartozik. Megtanítottad, hogy ne bízzak senkiben.

- Nem akartam – mondta halkan a férfi. – Sajnálom.

Samantha végre felemelte a fejét, és a festő szemébe nézett. Az övéiben új könnyek csillogtak, míg a férfi a régieket próbálta lenyelni.

- Egyszer olvastam valahol egy idézetet. Nem tudom, hol, vagy hogy ki mondta. „Tévedni emberi dolog, megbocsátani tudni kell, de felejteni nem fogok.”

A lány szavait mély csend követte, amit csak az ablakon kopogó esőcseppek törtek meg.

- Tudom, hogy amit egyszer kimondtunk vagy megtettünk, azt már nem lehet visszacsinálni – kezdte Peter. – De én mégis szeretném helyrehozni. Mondj valamit, akármit, és én megteszem. Kérhetsz bármit.

És azzal letérdelt Samantha lábai elé. A lány szeme tágra nyílt a meglepődéstől. Erre igazán nem számított. Peter várakozóan meredt rá.

- Vigyél el valahova, ahol még nem voltam. Mutass valamit, amit még nem láttam – nyögte ki a lány végül. A férfi összehúzta a szemöldökét.

- Hogy érted? – kérdezte.

- Azt neked kell eldöntened.

Peter bólintott. Egy terv körvonalazódott a gondolataiban. Csak a felhők tűnnének el már végre, gondolta.

- Addig is, barátok? – mondta, és a lány felé nyújtotta a kisujját.

- Azt azért nem mondanám. De legalább nem utállak – felelt Samantha és elfogadta a felajánlott „békejobbot”.