Broken heart - I give up part IV.

Üdv mindenkinek!

Remélem, mindenkinek jól telt a hete, az enyém fenomenális volt! :) És ennek örömére meg is hoztam a Broken heart negyedik részét, amiben főszereplőnk újragondolja életét. Vajon hogy dönt? Olvasd el az újabb fejezetet, és megtudod! Hű, ez elég béna volt...
Nem is húzom az időt, jó olvasást! :)

Millió ölelés,
P. xx

I give up part IV. 

Elképedve hallgatom Danielle-t, ahogy elmeséli, mi történt azután, hogy elvesztettem az eszméletem.

- Mikor kicsöngettek, kimentem a kocsimhoz, mert benn felejtettem a telefonomat. Ahogy sétáltam, megláttalak, ahogy fekszel a földön. Valahogy sejtettem, hogy nem jelent jót. Kiáltottam párszor, de nem válaszoltál. Odafutottam, és megláttam a gyógyszeres üveget a földön, meg azt, hogy nem lélegzel. Azonnal visszamentem a kocsihoz, megkerestem a telefont és hívtam a mentőket. Szerencsére gyorsan kiértek. Lélegeztetőre csatoltak téged és beraktak a mentőbe. Én is beszálltam. Útközben egyszer újra kellett éleszteni, mert leállt a szíved. A kórházban kimosták a gyomrod, és most itt vagyunk. Neked mik az utolsó emlékeid?

- Nem tudom – válaszolom lassan. – Emlékszem, hogy ülök az útpadkán és szedem be a bogyókat. Aztán semmi. Ja, de! Hallottam valamit. Azt hittem, már a túloldalról szól, de az csak a kicsengő volt.

- Hát… Az is egyféle megváltás, nemde?

Egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. Furcsa nevetni, mintha már ezer éve nem tettem volna.

- Mennyi ideig voltam eszméletlen? – kérdezem félve.

- Nyugi, mindez csak tegnap történt – válaszol Danielle még mindig mosolyogva. Komolyan, nem értem! Egyszer még teljesen lenézett, most meg itt ül, kisírt szemekkel és mégis mosolyogva, örül, hogy élek. Mi változott?

Mikor felteszem neki a kérdést, elkomorodik.

- Mikor először találkoztunk, azt hittem, hogy csak azért drogozol, mert azt hiszed, így menő vagy. Aztán édesanyád elmesélte, hogy azóta vagy ilyen, mióta ők elváltak.

- Felhívta apát? – vágok Danielle szavába.

- Igen.

Halványan elmosolyodom. Nem reménykedem abban, hogy újra összejönnek, egyszerűen csak azt szeretném, hogy beszélő viszonyban legyenek. Danielle újra megköszörüli a torkát, hogy rá figyeljek.

- Nézd, ezek után nagy valószínűséggel pszichiáterhez kell majd járnod. Kérlek, menj el, a saját érdekedben. Hatalmas szerencséd volt, hogy nem haltál meg tegnap, de ne csinálj többet ilyet. Az iskolában is mindenki halálra rémült, mikor meghallották. Lehet, hogy neked úgy tűnt, hogy nem törődnek veled, de azért nem olyan rossz srácok.

- Nem terveztem, hogy még egyszer megpróbálom – mondom halkan, szinte csak magamnak. De a lány meghallotta.

- Ennek szívből örülök – mondja, és rámmosolyog. Önkéntelenül visszamosolygok. Bízik bennem. És anya is. Ezért már megéri élni, nemde? Magamban újratervezem az életemet. Jövőre érettségizek, addigra pályát kell választanom. Bocsánatot kérek mindenkitől, akit megbántottam az elmúlt hónapokban. Végiggondolom, mennyi is ez a „mindenki”, és elborzadok. Látom magam előtt, ahogy anyával kiabálok. Ahogy Ric fejéhez vágok szavakat, amiket nem érdemelt meg. Ahogy sorra gyújtom meg a cigarettákat. És ahogy beveszem azokat a tablettákat. Összeborzongok. Hogy tudtam megtenni?

- Andy, ne a múlton gondolkodj. Gondolj arra, ami vár. Mi itt vagyunk neked, segítünk. De ha te nem akarsz változni, akkor mi sem fogunk sokat érni. Becsüld meg, amid van! Vedd észre a jó dolgokat körülötted! Örülj a legkisebb dolgoknak! Hiszen minden olyan múlandó…

- Danielle – mondom halkan. Közelebb hajol hozzám.

- Köszönöm – suttogom, és komolyan is gondolom. Hogy megtalált, hogy most itt van, hogy számíthatok rá. Nélküle tényleg halott lennék.

- Bármikor – lehel egy csókot a homlokomra és elmegy. Mosolyogva alszom el.