Broken heart - I give up part III.

Üdv mindenkinek!

Atyaég, azt hittem, ma már sosem érek haza! De mégis itt vagyok, és meghoztam a következő részét az I give up-nak. Aminek a címe már lassan kezdi értelmét veszteni... :)
Köszönöm a kommenteket, nagyon sokat jelent! <3

Millió ölelés,
P. xx

I give up part III.

Idegesítő csipogásra ébredek. A fejem fáj, a gyomrom kavarog. Nem tudom, mi van a halálon túl, de szerintem az nem ilyen fertőtlenítő szagú. Vagyis ez egy dolgot jelent. Hogy túléltem. Túléltem az öngyilkossági kísérletem. És most a kórházban fekszem.

Nem merem kinyitni a szemem. Félek, mit fogok látni. Vagy kit. Anyámat, ahogyan kisírt szemmel ül mellettem. Vajon félretette a hidegháborút, és felhívta apát? Vagy csak egy nővért, ahogyan az életjeleimet csekkolja. Vagy senkit.

Óvatosan megmozdítom a bal karom. Ahogy sejtettem, azonnal megérzem benne az infúziós tűt. Aztán mást is érzek. Egy érintést. Valaki megsimogatta a kezem. Megdermedek. Nem vagyok egyedül. Az ismeretlen kéz most az arcomat simogatja. Ki ez? Halk széknyikorgást hallok, majd hajtincsek birizgálják az orromat. Anya parfümjét érzem rajtuk. Az idegen megcsókolja a homlokomat. Idegennek mondom, mert nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy ez anya. Várok, hátha mond valamit, de csak az ajtó csukódását hallom. Kipattannak szemeim, de máris visszacsukom őket. Kinn minden olyan fényes. Újra megpróbálkozom helyzetem felmérésével, ezúttal óvatosabban. A szobában minden fehér. Szemben velem, a falon egy óra függ. Fél kilencet mutat. De vajon délelőtt vagy este? A szoba jobb oldalán, elérhető közelségben sötétítőfüggönnyel takart ablakok vannak. Óvatosan meglendítem a legközelebbi kárpitot, hogy kipillanthassak. Nappal van. Vajon mennyit voltam eszméletlen? Szenvedtem valami maradandó károsodást? És a legfontosabb: hogyan kerültem ide?? Nagyot sóhajtok, és behunyom a szemem.

Mikor legközelebb kinyitom, az óra nagymutatója a négyesen áll. Többször is pislogok, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól látom. A mellettem ülő lányt csak azután veszem észre, hogy óvatosan megköszörülte a torkát. Danielle, akarom mondani, de csak hülye krákogás lesz belőle. De nem nevet ki.

- Csss. Minden rendben van. Kimosták a gyomrodat. Az orvos azt mondta, fel fogsz épülni.

Miért könnyebbülök meg? Meg akartam halni, de még azt se tudtam. 

- Miért csináltad, Andy? – kérdezi Danielle. Felhorkantok. Danielle szája sírósra görbül. Most veszem csak észre, hogy fel van püffedve az arca. Mint aki sírt. Vajon miattam?

- Nem láttam értelmét tovább élni – válaszolok egyszerűen, majd magamban nyugtázom, hogy van hangom.

- Mindig van miért élni – vágja rá a lány. Felülök az ágyban, és megragadom a kezét. Nem húzza el.

- Együtt vannak még a szüleid? – kérdezem. – Vannak barátaid? Törődik veled valaki?

- Igen, igen és igen – válaszolja rezignáltan.

- Hát nekem meg nem, nem és NEM!

Az utolsó nem-et már kiabálva mondom. Danielle a szabad kezét a számra tapasztja.

- Csendesebben! – pirít rám.

- Egyébként nincs igazad – teszi hozzá.

Felhúzom a szemöldököm, és várom a folytatást.

- Édesanyád. Ő törődik veled.

Azonnal el akarom utasítani, de nem hagyja.

- Majd’ kisírta a szemét, mikor megtudta. Azonnal idesietett.

- Te mikor jöttél? – kérdezem. Danielle szeme könnybe lábad.

- Én találtalak meg.