Broken heart - I give up part II.

Üdv mindenkinek!

Meghoztam a következő részét Andy történetének. Úgy érzem, le kell szögeznem, nincsenek öngyilkos hajlamaim, ez csak egy történet. :)
Köszönöm a kommenteket az előző részhez! <3

Sok ölelés,
P. xx

I give up part II.

A találkozás után minden kedvem elment a további tanóráktól. Az elmúlt hónapokbanrengeteg módot találtam, hogyan lehet kilógni az iskola épületéből. Most is könnyen megteszem. A házunk felé sétálva a gondolataimba merülök. Már nagyon régóta gondolkodom azon. És most megteszem. Azt hiszem.

Azt mondják az öngyilkosság egy gyenge dolog. Csak gyenge emberek teszik meg. Én nem értek egyet. Aki valaha már komolyan gondolt arra, hogy önkezével kioltsa életét, az tudja, hogy nagyon nagy bátorság és lelki erő kell hozzá.

Minden, amiért addigi életedben küzdöttél, minden, amit megtanultál, eltűnik. Te magad sem leszel. És az összes álmod csak egy álom marad. Egy halott emberé. Szóval kérdem én: megéri? Ilyenkor mindig elbizonytalanodom. Az nem érdekel, hogy kit hagyok itt, kinek fogok hiányozni. De hogy feladjam azt, amiért küzdöttem? Az nem megy.

Reszket a kezem, ahogy a kulcsot a bejárati ajtó zárjába illesztem. Belépek és megcsap anyám parfümjének illata. A válás után vele kellett maradnom. Felmegyek a lépcsőn és benyitok a szobámba. Az állandó dohányzás miatt itt már mindennek cigiszaga van. Kirámolom a fiókomat, és az összes összegyűjtött tablettámat berakom egy gyógyszeres üvegbe. Van itt minden: aspirin, Xanax, meg isten tudja, mi. Az üveget zsebre vágom, és már itt sem vagyok.

Újra az utcákat rovom. A lista tovább íródik a fejemben, azokról a dolgokról, amiket itt hagyok. Régi barátságok, amelyek mára már megszakadtak, mert senki sem tolerálta a zűrös viselkedésem. De azért bennem még tisztán élnek. Pete, Ric és Valerie. Velük nőttem fel, és most nézd meg, hol vannak! Pete-ék elköltöztek, Ric szóba se áll velem, mert egyszer részegen csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, Valerie pedig az iskola éltanulója, aki nem akarja kockáztatni jóhírét, hogy szóba áll velem. A „kemény mag”-ból sincsenek barátaim. Bár azok amúgy sem a barátkozásukról híresek. Ha van valami cuccod, akkor befogadnak. Ennyi.

Észre sem veszem, de már a suliparkolónál járok. Végignézek az autók során. Ismerem mindegyik tulajdonosát. Vagy mégsem. A második sorban áll egy egyszerű fehér Mercedes. Nem a legújabb, de látszik, hogy vigyáznak rá. Rögtön eszembe jut Danielle. A lány, aki miatt itt vagyok. Ez biztosan az ő kocsija. Megszorítom az üveget a zsebemben. Miért? Miért nem hiszik el, hogy én ezt nem élvezem? Állandóan beállva lenni. Leszoknék, de nem tudok. Egyedül nem megy. De senki nem áll mellém. Teljesen lemondtak rólam. Talán még anya bízik bennem, még ő próbálkozik, de inkább bár ne tenné. Pont ő. Aki az egyik oka, hogy itt vagyok.

Leülök az útpadkára, és előveszem a megváltást jelentő üvegecskét. A tabletták hozzákoccannak az üveg falához. A kezem remegése egyre fokozódik. Mélyeket lélegzem a hűvös levegőből. Nem fogom megérni a 18. szülinapomat. Nem fogok eljutni Portugáliába. Nem lesznek gyerekeim. Az álmaim, melyek nem fognak valóra válni.

Lassan letekerem a kupakot. Kiveszek egy tablettát, és megvizsgálom közelről. Kodein. Kiveszek még egyet. Ez Xanax. Végül a tenyerembe borítok vagy tíz különböző „gyógyszert”. Mert ezek már nem azok. Ezek drogok. Orvosok által felírt drogok. Még egy utolsó mély levegő, és beveszem őket. Majd még egy adagnyit. Addig nyelem őket, míg már nem tudok mozdulni. Az elmémet valami furcsa köd lepi el, amin most halkan átszűrődik egy ismerős dallam. A nyelvemen van, hogy mi az, de már nem tudom megnevezni. „Adieu, világ” gondolom utoljára, majd elnyel a sötétség.