Drunk

Üdv mindenkinek!

Rengeteg dolog történik a blog(ok) háza körül, minderről a News c. bejegyzésben olvashattok.
Tegnap óta egy másik ötletem is támadt. Szeretnék egy új fejlécet az oldalnak, és úgy döntöttem, hogy Titeket, a drága Olvasóimat kérem meg, hogy mutassátok meg, milyennek képzelnétek. Nem tudom, mennyire megvalósítható, de attól függetlenül remélem, kapok egypár alkotást. Egyénként oldalt megtaláltok minden információt. Ha van még más kérdésed, ugyanoda küldd. :)
És akkor most a részről: a cím elég árulkodó, hogy végül mi mellett választott Pierre. Remélem, a fejezet közepe tája nem lesz túl érthetetlen. Peter/Pierre gondolatokat tartalmaz.
Köszönöm a véleményeket az előző részhez, imádlak Titeket! <3

Millió ölelés,
P.

Drunk 

Ahogy kilépek Jenny lakásából, balra fordulok, az enyém felé. Borzasztóan fáj a fejem, és a gyomrom is kavarog. Előkotrom a kulcsokat a zsebemből, és remegő kézzel a lyukba illesztem a megfelelő darabot. Becsapom az ajtót magam mögött, a kulcscsomót pedig bevágom a legközelebbi sarokba. Megállok a nappali közepén és körülnézek. Mintha keresnék valamit. Valamit, ami sohasem létezett. Megnyugvást. Amióta csak az eszemet tudom, két dologból áll az életem: a festésből és a nőkből.

A konyhába érve feltépem a hűtő ajtaját. Egy kicsit több, mint fél üveg behűtött whiskyt találok az egyik polcon. Kezdésnek megteszi, gondolom, és lecsavarom a kupakot. A szekrényből előveszek egy poharat. Whiskyt tudni kell inni, na. Van egy stílusa. Levágom magam a kanapéra és töltök magamnak egy félpohárnyit. Nem keverem, úgy, ahogy van, lehúzom. Az alkohol végigmarja a torkomat és a nyelőcsövemet. De mindez csak egy pillanatig tart, mert utána már csak azt a jóleső megkönnyebbülést érzem a mellkasomban.

Pohár poharat követ, mígnem teljesen elvesztem az időérzékem. Kóvályogva felállok, és a vitrin felé botladozom. Emlékezetem szerint, ott van egy bontatlan üveg a jó öreg Jack Daniel’s-ből.

- Ohó! – kiáltok fel, mikor megkaparintom. Ott helyben leülök a padlóra, és kibontom az italt. Folytatom az iszogatást, miközben egyre sötétebb gondolatok lepik el az agyamat. Egy idő után már a pia sem segít, állapítom meg, és elnyúlok a hideg parkettán. A szememet a plafonra szegezem, és megkezdődik a tortúra.

Hatalmas hibát követsz el, hogy így eldobod magadtól a lehetőségeidet. Lassan nem lesz olyan nő Londonban, akivel még nem voltál. És ha le akarsz majd telepedni? Nem máshol, itt, a fővárosban. Naponta hány „barátnőddel” fogsz találkozni? A fiadat is így akarod nevelni majd? Hogy legyen olyan undorító nőfaló, mint az apja?

Felnyögök. Beleharapok az ajkamba, belemélyesztem a fogam a húsba, annyira, hogy még a könny is kicsordul a szememből.

Ugyan már, gondolod, hogy valaha le fogsz telepedni? Nem fog neked az menni! Egy nőt szeretni, csak egyet, mikor ott van annyi? Nem bírnád te ki azt! Meg egyébként is, miért hagynál fel ezzel az élettel? Megvan mindened. Pia, nők, és még fedél is van a fejed felett.

Nem ez a fontossági sorrend.

Nem-e? Ne hazudj, Peter, te is tudod, hogy ez már csak így megy. Csak így tudsz élni.

Honnan tudnám? Soha nem éltem máshogy! Sosem szerettem senkit, sosem volt igazi otthonom. Mit tudok én az életről? Semmit. De abban biztos vagyok, hogy nem ilyennek kéne lennie.

Az élet nem egy film, Peter. Itt nincs happy end. Nem kapod meg a melót, a nőt, az álomkocsi összetörik, a házat kirabolják. Hát miért küzdenél bármiért is?

Túl gyorsan ülök fel, a ledöntött whisky-mennyiség kikívánkozik belőlem. Visszanyelem a gyomrom tartalmát, majd óvatosan felállok. A fejem hasogat, és erősen remegek. Eltámolygok az ablakig, és kitárom. A hűvös levegő frissítően hat rám. Lenézek az utcára. Az eső már elállt, de a nap nem sütött ki. Az égen még mindig hatalmas felhők száguldoznak. Vajon milyen gyorsan fújhat odafenn a szél? Megrázom a fejem. Ez most nem fontos. A figyelmem visszaterelődik a lakás alatt lévő kocsma forgalmára. Részeges alakok jönnek-mennek, mígnem egyszercsak valaki olyan tűnik fel a sarkon, aki nem illik a képbe. Samantha.

A kedves, naiv kis Samantha. Hogy megváltozott. Levágatta a haját… Nem kell sokáig tűnődnöm, miért csinálta.

Elfordulok az ablaktól. Az arcom a tenyerembe temetem, és úgy gondolkodom tovább. Eszembe jutnak Jenny szavai, és dühbe gurulok. Nem szeretem, ha bírálnak. Főleg úgy, hogy az egyik részem tudja is, hogy igaza van a lánynak. Megragadom az üveget, és lehúzom a maradék piát. Aztán esetlenül az ajtó felé indulok. Majd én megmondom annak a lánynak, hogy mibe üsse bele az orrát. Majd én megmondom…